2017. december 6., szerda

Rainer Maria Rilke: Egy barátnőm emlékére

Halottaim vannak s úgy hagytam én
el őket, hogy csodáltam, míly nyugodt,
holt-létében mind milyen otthonos,
jártas, bár hírük más. Csak te, te térsz
vissza; hozzám érsz, körbejársz, belé-
botolsz egy tárgyba s tőled-csendülőn
elárul. Ó, ne vedd el azt, amit
már-már tudok. Mert igazam van; és
te tévedsz, hogyha benned bármi még
honvágyat kelt. Lelkünk formálja így;
e vágy nem itt él, létünkből csupán
mi tükrözzük át ismert tárgyainkba.
Azt hittem, messzebb jársz. Zavarba hoz,
hogy épp te tévelyegsz, ki annyival
többet éltél át, mint a többi nő.
Az, hogy holtodon rémületbe estünk,
vagy inkább: hogy erőszakos-sötéten
szakadt az Eddig s Ezután közé -:
ránk tartozik: mint annyi más, ez is
megértésünké, új feladatunk.
De hogy magad is megrettenve félsz
még most is ott, hol félni céltalan,
hogy öröklétedből elvesztegetsz
egy részt, s ma itt vagy, barátnőm, ahol
még születetlen minden, s aki szét-
szórtad magad a Mindenségbe már,
nem érted úgy a végtelen világok
csillagjárását, mint a tárgyak itt -
s a körforgásból, mely sodrába vont,
valami néma vonzás, nyughatatlan
erő húz le a lepergett Időbe -:
ez betörőként tör rám olykor éjjel.
S ha azt mondhatnám, jöttöd csupa kegy,
nagylelküséged, bőség telje küldött,
oly magabiztos vagy, magadba-tért,
hogy gyermekmódra jársz, nem is szorongsz
sötét helyeken, hol baj érne tán -:
de nem: te kérsz. S ez néha csontomig
hasít, fűrészként marcangolja húsom.
Ha szemrehányó szellemed lopózna
lopva mögöttem, éjszaka, midőn
zsigereimbe s tüdőmbe huzódom,
szívem legárvább végső odujába,
e kérésnél iszonyúbb nem lehetne
szemrehányásod. Mit kérsz hát, felelj.
Mondd, keljek útra? Hagytál valahol
egy tárgyat és az szenved nélküled,
utánad óhajt? Keressek olyan
országot, melyet nem láttál, noha
ikerfeled volt, szemednek rokon?
Hajózom majd folyóin, falura
megyek régi szokásokat kutatni,
beszélgetek a kapukban a nőkkel,
ha gyermeküket hívják haza: nézem.
Megfigyelem, a földek, rétek ősi
munkája közben hogy öltik magukra
ott künn a tájat; elvezettetem
királyuk elé magam, papokat
megvesztegetek, hagyjanak megállni
a legnagyobb álló-szobor előtt
és zárják rám a szentély ajtaját.
Később, mikor már sokmindent tudok,
csak állatokat nézek egyszerűen,
könnyed mozgásuk hátha izmaimba
siklik át; és iramló, kurta létet
nyerek tekintetükben, mely nyugodtan
bocsát el, lassan, s nem ítél felőlem.
A kertészekkel felsoroltatom száz
virág nevét, hogy szépséges nevükben
- név-cserépben - száz csodás illatuk
maradékát megőrizzem örökre.
S gyümölcsöket veszek, gyümölcsöket,
bennük kettőzve él a táj, egével.
Mert ezt értetted te: a telt gyümölcsöt.
Magad elé halmozva tálakon
színekkel mérted érett súlyukat.
Gyümölcsre néztél, hogyha asszonyokra,
s így néztél gyermekekre is, szived
lüktetett létük formáin belül.
S gyümölcsül nézted végül önmagad,
kifejtőztél ruhádból, a tükör
előtt, és úgy merültél el vizébe,
hogy mély nézésed mélye nagyra tágult
s nem szólt: ez vagyok én; hanem: ez ő.
Nézésed így lett végül tárgytalan,
nem is kiváncsi s oly igen szegény,
már rád sem áhított: megszentelődött.
Így őriznélek téged most, amint
tükröd mélyébe álltál, benne már
távol mindentől. Mért vagy más, ha jössz?
Mért lépsz ki onnan újra? Mért kivánod,
hogy elhiggyem: a borostyánkövekben
nyakláncodon volt valami nehéz
a súlyból még, mi nincs az odaát
elnyugvó képeken; miért mutatsz
tartásodban komor sejtelmet és
miért hogy tested körvonala mint
tenyér rajza úgy tárul ím elém,
s ha nézem, már a sorsod rajza csak?
Jőjj hát a gyertyafénybe. Holtakat
nem nézek félelemmel. És ha jönnek,
joguk van rá, hogy úgy időzzenek
tekintetükben, mint a többi tárgyak.
Jőjj hát; csituljunk néhány percre el.
Nézd e rózsát íróasztalomon;
ha rajta fény oly félénk nem remegne
mint rajtad: nem lehetne helye itt.
Maradt volna a kertben, nem vegyül
velem, vagy ott kinn szirma vész - de most
itt él: tudatomból vajon mit érez?

Ne rémülj meg, ha most megértem, ó,
dereng immár: nézd, mit tegyek, ha tán
belehalnék is: kell, hogy ezt megértsem.
Megértsem azt, hogy itt vagy. S értem is.
Miként a vak körbetapint a tárgyon,
érzem végzeted s nincs nevére név.
Sírjunk hát együtt most, hogy kiemelt
tükrödből valaki. Még tudsz-e sírni?
Nem tudsz. Könnyed sava, kibuggyanóban,
érett tekintetedbe változott,
míg arra törtél: minden zsenge nedved
erősebb létre forrjon így, amely
vaktában száll, egyensúlyban, körözve.
S egy véletlen, végső véletlened
legtávolibb ormodról visszarántott
olyan világba, hol a nedv akar.
Nem rántott vissza teljesen; először
lényed egyrészét tépte vissza csak,
de ahogy súlyosult, nőtt e körül
a valóság, egész-magad kivántad;
s kifejtetted, kínlódva, töredékben
a törvényből, mert kívántad magad.
Kimerültél, s leástál éjmeleg
szíved földjébe a még zöld magért,
melyben halálod: a tiéd, saját
élted saját halálcsírája duzzadt.
S megetted mind, halálod magvait,
akárcsak mások, magvát mind megetted
s édes utóíz áradt benned el,
mit nem is vártál, édes lett az ajkad,
te, érzékedben, bennen, régen édes.
Ó, sírjunk hát. Tudod, hogy véred e
páratlan forgásból mily tétován
s kedvetlenül tért hívásodra vissza?
Milyen zavartan vette föl megint
a testi kisebb körforgást; belépett
gyanakvón, ámulón a méhlepénybe
s messzi útjától hirtelen kifáradt.
Ám te nógattad, hajszoltad tovább,
úgy vonszoltad, mint csorda-állatot
a tűzhöz égő áldozatra vonnak;
s azt akartad: még vidám is legyen.
A kényszer végül sikerült: vidáman
futott a vér, magát megadva. Úgy
tetszett, mivel más mértékhez szokott
szíved: nem régen tart ez így; de most
az Időt élted, s lassú az Idő,
az Idő száll, nő, olyan az Idő, mint
betegségünk lassú rosszabbodása.
Milyen rövid volt életed, ha azzal
méred: hány órán, ülve hallgatag,
mint hajlítottad tág jövőd, erőd
sugarát mind az új gyermekcsirához,
mely újra sors volt. Ó, sanyarú munka.
Ó, munka, képtelen. Te végbevitted
naponta, vánszorogva bár, kihúztad
szövőszéked szép keresztfonalát,
s minden fonalad másra szőtted el.
S kedved végül még ünnepet kivánt.
Merthogy ez megvolt, jutalmad akartad,
mint gyermekek, kik édeskeserű
teát ittak, mely gyógyít, úgylehet.
S megjutalmaztad önmagad; mivel
tőled mindenki más oly messze járt;
kedves jutalmad nem tudhatta senki.
Te tudtad. Gyermekágyadban fölültél
s előtted tükör állt, mindent egészen
rád tükröző. Ott most minden: Te voltál,
előterében fénylőn - s benn csak a
szép káprázat: nő, aki szívesen ölt
ékszert, fésüli, berakja haját.
Így haltál meg, mint hajdan annyi asszony,
fülledt házban, ódivatú halállal,
szülő-nők halálával, kik ujólag
bezárulnának, s többé már hiába,
mert a Sötét, a magzat ikre, vissza-
tér újra, belép, méhükbe tolakszik.
Nem kellett volna felkutatni mégis
siratóasszonyokat? akiket,
mert pénzért sírnak, meg lehet fizetni,
s átzokogják a csöndes éjszakát.
Szokások kellenének! Nincs elég
szokásunk. Minden porlik, szóba foszlik.
Jönnöd kell hát, halottan, és velem
sírnod ma itt. Hallod-e, hogy kesergek?
Bár vethetném ma kendőként halálod
széthullt cserepeire hangomat
s téphetném, amíg ronggyá nem szakadna,
s lenne ily tépett számon is a szó,
hangomban dideregne remegőn;
s ha panasz lenne csak. De vád is ez:
nem őt, az Egyet, aki kiemelt
magadból (olyan ő, mint bárki más),
én benne most: a Férfit vádolom.
Ha szívem mélyén valahol fakadna
még ismeretlen gyermeklét, talán
gyermekkorom legtisztább gyermekálma:
ne tudjak róla. Angyallá gyurom
rá se tekintve, mennyekig hajítom,
élsorába a fennszóval kiáltó,
Istent emlékeztető angyaloknak.
Mert e kínnak már vége-hossza nincs,
nem bírjuk el; meggörnyeszt ez a súly,
a kúsza kín, a hamis szerelem,
amely elévült megszokáson épül,
jog a neve s jogtalan gyökeréig.
Van-e férfinak bírni joga nőt?
Lehet-e övé, ami hullva hull,
el-elkapja csak s boldogan röpíti
magát megint, mint labdát a gyerek.
Ahogy Nikét a hadvezér se képes
hajója orrán fogva tartani,
ha az istennőt titkon-lenge lénye
sós szél fényébe rántja hirtelen:
így nem hívhatja egyikünk se vissza
a már ránk nem tekintő nőt, ha az
léte keskeny szegélyén tovatűnik
botlástalan, csodásan -: s aki hívja:
hivatásból, kedvtelve vétkezik.
Mert ha van vétek, akkor ez a vétek:
a kedves szabadságát nem növelni
szabad bensőnk minden szabad hevével.
Csak ezt tehetjük: akit szeretünk,
engedjük el; mert egymásba fogózni
tanulnunk sem kell, oly könnyű dolog.
Itt vagy-e még? Melyik sarokba vagy?
Te minderről sokat tudtál, s erőd
oly sokra volt, elmenvén, mindeneknek
kitárulón, akár a virradó nap.
Az asszony szenved, szeretni: magány,
s a művész néha sejti munka közben:
át kell formálnunk, műbe, a szerelmet.
Te elkezdted; abban, mit most a hír,
megfosztva ettől, torzít - ez ragyog.
Ó, tőled minden hírnév távol állt.
Fénytelen éltél; szépséged szelíden
vontad be, akár zászlót ha bevonnak
ködös-szürke hétköznap-reggelen,
dolgozni vágytál, hosszan, semmi mást -
s megállt a munka, mégiscsak megállt.
Ha itt vagy még, ha ebben a homályban
akad még hely, hol szellemed a sík
hanghullámokon érzően lebeghet,
melyeket egy magányos hang az éjben
magas szoba légáramán kavar:
hallgass meg: jőjj, segíts. Lásd, így esünk,
nem tudva mikor, vissza csúcsaink
magasáról a nemvárt mélybe, hol
mint álomban, hálóba bonyolódunk,
s nincs ébredés belőle, meghalunk.
Előrébb senki sincs. Mert bárkivel,
ha vére hosszú műbe lüktet át,
megeshet, hogy már nem szökell magasba,
értéke-veszve lezuhog a vér.
Mert valahol ős-ellentét feszül
az élet és a nagy munka között.
Hogy ezt belássam s elmondjam: segíts.
Ne jőjj vissza. Légy, hogyha bírsz, halott
a holtak közt. Halottnak sok a dolga.
Segíts, de úgy, hogy lényed szét ne szórd,
szívemben segíts, mint a messzeség.


[fordította Szabó Ede]

2017. augusztus 26., szombat

József Attila: Riának hívom

Riának hívom őt
De éppúgy mondhatnám sónak, vagy villámnak is
Sok értelmetlen dolgot csinálunk, azt mondjuk rá, hogy szép s azután
  kiejtjük kezünkből
Röntgenfényből faragták, átsugárzik a falakon és szavaimon
Haj, de igen messze van
Ha egyedül vagyok, odaül homlokom elé, nagyon fájhatok neki
Sóhajt s testemre hullajtja fájdalmait

Csodálatos, hogy más nem vette észre feje fölött a virágokat
Pedig én láttam, hallottam is, színes harangokat dobálnak jobbra-balra
Belőlük mosolyognak föl jövőbeli gyerekei
Közöttük jár, nagy gonddal ügyel rájuk, de erről sem tud
Azt hiszi ilyenkor, hogy takarít, vagy, hogy engem kínál meg vacsorával

Egy hangvilla két ága vagyunk
S mégis, ha egymásra nézünk
Néha rekedten száll föl a szomorúság.


1924 ősze

Szálinger Balázs: Térképjelölések

Egyes házak. Házcsoport. Házsziget. Szálló.
Menedékház. Kocsma. Erdészlak. Erdőőrház. Kastély.
Kolostor. Major. Templom. Mecset. Zsinagóga.
Kápolna. Kis mecset. Kis zsinagóga. Képoszlop.
Szentképes fa. Kereszt. Temető. Útjelző. Helységtábla.
Magasfeszültségű villamosvonal. Szikratávíró-
állomás. Gyár. Villanyfejlesztő mű. Bánya, akna,
tárna. Malom. Gőzmalom. Vízimalom. Hajómalom.
Szélmalom. Fűrésztelep. Fűrészmalom. Téglavető.
Téglaégető. Mészégető. Téglagyár. Kőfejtő. Magassági
adat. Megye székhelye. Járási székhely. Postahivatal.
Távíró-állomás. Távbeszélő-állomás. Villanyfejlesztő
mű. Gyógyfürdő. Gyógyforrás. Műút. Országút. Építés
alatt álló út. Karbantartott kocsiút. Széles, karban nem
tartott kocsiút. Karban nem tartott kocsiút. Szekérút.
Öszvérút. Gyalogút. Egyvágányú vasút. Kétvágányú
vasút. Egyvágányú vasút alapépítménnyel.
Keskenyvágányú vasút. Közúti vasút. Kötélpálya. Ipari
vasút. Épülő vasút. Kilométeroszlop. Úttestszélesség.
Útkanyarulat. Gépkocsik részére veszélyes útkanyarulat.
Meredek útrész. Oldalárok. Völgyhíd. Alagút. Tornác.
Vasúti őrház. Vasúti megállóhely. Vasúti állomás.
Pályaudvar. Szántóföld. Rét. Legelő. Nádas. Egyes fa.
Facsoport. Út melletti fasor. Tájékozódásra alkalmas,
messziről látható fa. Tájékozódásra alkalmas, messziről
látható facsoport. Erdő. Lombos erdő. Tűlevelű
erdő. Vegyes erdő. Bozótszerű erdő. Erdőszegély.
Erdőátvágás. Bozót. Cserjés. Tisztás. Kert. Díszkert.
Szőlő. Komló. Rizsföld. Kőfal. Kőrakás. Menedékes
töltés. Falszerű tölltés. Természetes árok. Mesterséges
árok. Szakadékszerű árok. Forrás. Kút. Gémeskút.
Ciszterna. Vízvezeték. Víztartály. Át nem gázolható
folyóvíz. Tar folyó, tar patak. Búvófolyó, búvópatak.
Csatorna. Vizesárok. Állandó tó. Időszakos tó. Tósíkság.
Mesterséges tó. Tócsa, pocsolya. Nedves talaj. Láp.
Vízfolyás iránya. Sodorvonal. Zsilip. Tutajozható vízi
út. Csónakozható vízi út. Hajózható vízi út. Kikötőhíd.
Hajóállomás. Vízi átjáró. Kőhíd. Vashíd. Fahíd. Hajóhíd.
Gyalogbürü. Lovasbürü. Vasúti gőzkomp. Révkomp
gőzerővel. Révkomp kocsik számára. Révkomp lovak
számára. Révkomp emberek számára. Gázló kocsik
számára. Gázló lovak számára. Gázló emberek számára.
Áteresztő. Országhatár. Megyehatár. Járáshatár.
Községhatár. Határjel. Határdomb. Határfa. Határtábla.
Deszka-, léc- és drótkerítés. Sodronyháló, vasrács. Élő
vagy száraz sövény. Kerítés sűrűn egymás mellé ültetett
fákból. Háromszögelési pont. Magasságilag megmért
pont. Viszonylagos magassági/mélységi adat. Barlang.
Agyaggödör. Kavicsgödör. Homokgödör. Égetőgödör.
Került gödör. Kúp. Nyereg. Pihenők. Hegyoldalhát.
Teknő. Metsződés. Vízmosás. Horgas. Tereplépcső.
Fővölgy. Mellékvölgy. Oldalvölgy. Magashegység. Alpesi
hegység. Középhegység. Hegyvidék. Dombvidék. Síkság.
Fennsík. Mélyföld. Karszt. Kitörés.

2017. augusztus 24., csütörtök

Kassák Lajos: Holdtölte

Középkorú ember vagyok,
hímnemű, szívós és akaratos.
Nem láttam az angyalt, ki benézett hozzánk születésem óráján,
nem volt fizetett pesztonkám, aki csodálatos dolgokat mesélt volna.
Inas voltam, szolga, mesterember, csavargó és kéregető,
jelenem hasonló a múltamhoz,
saját erőmből tartom fenn életemet,
amely egy napszámostól és egy szolgálótól fogamzott.

Szeretem a munkát és szeretem a megpróbáltatásokat.
Testvérük vagyok az embereknek anélkül, hogy ez különösebben meglátszana rajtam.
A szürke köveknek, az illatos virágoknak és a rugalmas fémeknek is a testvérük vagyok.
A lobogó tűz a bátyám és a hűvös, tiszta víz a hugocskám.
Kedvesemről is szólhatnék, de ő meghalt, alig, hogy találkoztunk,
tizenhat éves volt és érintetlen a vad indulatoktól.
Fegyvert még nem sütöttem el soha, gyereket nem neveltem föl egyet sem.
Mire való vagyok hát? – kérdezem magamtól álmatlan éjszakáimban,
mért, hogy nyitva a szemem és senki nem fordul be hozzám ezeken a tárt kapukon?
Miért ez? És miért az?
kérdezgetem magamtól untalan.

Ha madár lennék, most a tenger felett szállnék,
ha nem élnék, talán boldog is lennék,
de így csak élek és nyugtalan vagyok, mint aki nem tudja mit tegyen magával.

Hét cserép muskátli van az ablakunkban,
feleségem naponta megöntözi őket
s ők hálából kinyitják csipkézett virágaikat.
Ilyenkor úgy képzelem, az élet szép és minden dolgok érettünk valók,
közben fekszem hanyatt és egyedül a széles díványon,
éjszaka van.

Nem panaszkodom.
Csak úgy, mint oktalan gyerek, ha megered a nyelve,
elmondtam életemet.

Kassák Lajos: A jó hétköznap

Egyedül. A februári vak ég alatt állok egyedül.
Hideg van és nem fázom, sötét van és nem félek.
Miért is félnék, otthon vagyok magamnál, annál az embernél,
akit nagyon jól ismerek, örömei és fájdalma itt virulnak a szívemben
és nem fázom, mert az ő nyughatatlan vére melegít engem.
Jó tehát így egyedül lenni magammal, aki az ölében tart és őrködik felettem
s akiről tudom, kivétel nélkül azonos mindennel és mindenkivel a világon.
Ha kíváncsi vagyok, felel a kérdéseimre s ha fáradt vagyok, felcsigázza kíváncsiságom.
Tegnap a kétségbeesés gyötört s ma ismét olyan vagyok, amilyen tegnapelőtt voltam.
Oh, ember, egyedül vagy megint, mondom szelíden s a karjaimban tartom magam úgy
ahogyan az anya öleli át agyonzaklatott gyermekét.
Hideg van és nem fázom, sötét van és nem félek
és hallom, hogy szólít a világ, amellyel gyökérig egy vagyok
ezen a magányos órán.

Kassák Lajos: Telefirkált lapok

Egy gyászruhás, ismeretlen madár szállt a város fölé.
Én ekkor anyai nagybátyám kertjében henyéltem, aki gazdag ember hírében állott
és csakugyan, virágzó gyümölcsfák és méhek kaptárai sorakoztak előttem 117 üvegablakkal.
A madár az aranyhegyű torony körül lebegett és árnyékot vetett a környékre.
Ha létrát támasztanék a levegőégnek, gondoltam, lehozhatnám a madarat és megváltanám az embereket az árnyéktól, amely ma-holnap megfojtja őket.
De fáradt voltam és megémelyedett az egész világtól.
Leültem hát a padra, a sövény alatt és elővettem az újságot.
Szerelmi gyilkosságot olvastam és sokáig nem mertem föltekinteni a papírról.
Vártam, hátha történik valami anélkül, hogy nekem is bele kellene avatkoznom.
Harminc-negyven esztendő múlhatott el így fölöttem s közben láttam, hogy nagybátyám ott áll az ajtófának dűlve és boldog pipaszó mellett aranyfüzért morzsol ujjai között. A hátam
közepével láttam s a hajszálaimmal hallottam.
Végül is erőt vettem magamon és megindultam, hogy elétérdeljek a küszöbön.
Az ismeretlen madárról akartam szólni, amely maradék napjainkat fenyegeti,
de hiába tekintettem a magasba, tiszta júliusi ég ragyogott felettünk
s csak az én deszkavékony árnyékom feküdt előttem a porban.

2017. augusztus 23., szerda

Kassák Lajos: Távoli üdvözlet

Aki elment az elment, mondták gyermekkoromban az öregek.
S ez nem egészen így van.
Láttam, hogy asszonyok keltek útra hajnalban, vasalt széles szoknyákban,
magassarkú, bársonyfekete cipőben
és néhány férfi is átlépte küszöbünket, valamennyien ébren voltunk,
a búcsúzó még egyszer felénkfordult,
szelíden intett s hátán a batyuval elindult a nap felé,
ami a határszéli fák koronájában üldögélt.

Aki elment, az elment, mondta az anyám, sohse keseregjetek a kósza lélek után.
Aki elment, az elment, mondtam én is, de ugyanakkor mélységesen éreztem,
aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.
Emlékszem rá: az előbb még ott énekelt az öreg szalmaszéken
és a szék itt maradt.
Emlékszem rá: melyik tányérból kanalazta ki a levesét
és a tányér itt maradt.
Emlékszem rá: ahogy az eresz alatt bóbiskolt, pipázott,
köhögésével felébresztette az alvó kutyát, kiköpött a földre,
ekkor hangyák jöttek elő valahonnan
és az eresz itt maradt, az álmos kutya s a falánk hangyák is itt maradtak.
A búcsúzó menyecske ránevetett az apámra:
és az apám itt maradt.
A búcsúzó legény ránevetett az anyámra:
és az anyám itt maradt.
Aki szeretett engem, távozása előtt megcirógatta az arcom:
és én itt maradtam.

Aki elment az elment mondták gyermekkoromban az öregek.
S ez egyáltalában nem igaz.
Sokan elmentek már tőlem, de senki sem tudott igazán a faképnél hagyni.
Úgy állok itt, mint akinek senkije nincsen
és van egy kosaram, amiben mindenki benne van.