2010. május 9., vasárnap

William Blake: A tigris

Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?

Milyen katlan, mily egek
mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
aki e tűzhöz nyúlni mert?

Milyen váll és mily müvész
fonta szíved izmait? És
mikor elsőt vert szived,
milyen kar s láb bírt veled?

Milyen pöröly? Mily vasak?
Mily kohóban forrt agyad?
Mily üllőre mily marok
törte gyilkos terrorod?

S amikor befejezett,
mosolygott rád a mestered?
Te voltál, amire várt?
Aki a Bárányt, az csinált?

Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?

[fordította Szabó Lőrinc]

2010. május 8., szombat

Orbán Ottó: Öreg szerelmesek

Az idő, a titkos ügynök már rég beépült szervezetünkbe;
házasságunk annyi veszélyen átcsempészett mikrofilmjén
meszes gerincünk röntgenképét látni.
Húsz év – sok is egy átlagos, értelmiségi párnak.
Van bennünk valami vérlázító.
Romeo és Júlia egy újabb reformnemzedékből,
őszen, mérsékelt súlyfölösleggel –
inkább egy burleszkfilmbe illenénk,
mint a szűk világváros zsúfolt kriptájába,
ahol most már csak egymás szemébe nyílik a titkos alagút…
imbolygó fény… a hatvanas évek…
a testünk éppolyan átlátszó, mint a tervünk,
melyet kínjában ötlött ki a méregkeverő, kontár barát…
A fiatalság lebukik, ha túl soká él; ez a sorsa.
Kispárnánkat a fejünk alá gyűrve lassan süllyedünk.
De ha gyülemlő ráncaink harisnyaálarcát lehúznánk,
előragyogna mögüle az ifjú koponya,
s kézfejünkön az őrült tetoválás: VAN FÖLTÁMADÁS!

2010. május 7., péntek

Hans Magnus Enzensberger: Végrendelet

húzzátok csak le arcomról a zászlót, mert csikland:
temessétek el benne a macskámat, temessétek el ott,
ahol kromatikus kertem feküdt.

vegyétek le mellemről a pléhkoszorút, mert nagyon csörömpöl:
dobjátok oda a szobroknak az omladékon,
a szalagokat pedig adjátok a cafráknak, hadd cifrálkodjanak.

imádkozzatok a telefonba, de vágjátok el a drótot:
vagy csomagoljátok az imákat egy zsebkendőnyi prézlibe,
a pocsolya mafla halainak.

a püspök maradjon otthon, és igya le magát:
adjatok neki egy hordócska rumot,
kiszárad a torka a prédikációtól.

kíméljetek meg továbbá a síremlékektől és cilinderektől:
kövezzetek ki a pompás bazalttal egy lakatlan utcát,
utcát a madaraknak.

bőröndömben a sok összefirkált papír legyen a kis unokaöcsémé:
hajtogasson belőle a hídról szépen alásikló léghajókat,
mik a folyóba fúlnak. 

ami még hátra van: egy alsónadrág, egy öngyújtó, egy szép opálkő
és egy vekkeróra, adjátok Kalliszthenésznek, az ószeresnek,
megfelelő borravalóval együtt.

eközben a test föltámadásának és az örök életnek
magam járok utána, ha nincs kifogásotok ellene:
ez az én dolgom, ugyebár? isten veletek.

az éjjeliszekrényben maradt még egypár cigaretta.

[fordította Kálnoky László] 

2010. május 6., csütörtök

Nemes Nagy Ágnes: Szobrok

Keserű.
             Keserű volt a tenger, amikor
a sziklatorkon legörögtem,
csigalépcsőn kavics, pörögtem,
búgott a csigahéj utánam,
mint az emlék a puszta házban,
zörögtem,
mint vasszilánk a koponyában.

Aztán kigurultam a partra.
És szobrok voltak ott.

Egy talapzaton,
bőrrel fedett teknőctojás:
koponyám forrt-forrt a napon,
elgurult fehér sisakom
egy buborék a homokon,
feküdtem, sziklát ért a vállam,
mocskos, mocskos fehér ruhában.

     Kié ez a tömb?
     Ki volt, aki hegynyi palából
     irtózatos indulatával
     hasogatta ki ezt a közönyt?

S a bádogok rajtam, a bádogok.
Horpadt szelencék,
amint a fényt dadogva visszaverték,
egy repülőgép roncsa fénylik így
de bent még mozdul, ami él,
karóraszíjon némi vér,
feküdtem a sziklára kenve,
az elevenség mocska a kövön.

     Nincs makacsabb, makacsabb,
     egy kőbe dobod magadat,
     egy tárgyba dobod, egy kőbe dobod
     eleven nyakadat,
     ez már kőbéli évszak,
     lecsavarva az élete félvak,
     ki véste ki ezt a közönyt?
     ki volt, aki hegynyi palából
     eleven nyakadat?

Só és homok és fent a kőtömb,
mint egy barlang az égbe vájva,
ez a viszonylagos öröklét,
ez az ásványok félhomálya -

zúg, zúg, a víz, egy Föld az ágya:
keserűsége kőedényben.

2010. május 5., szerda

François de Maynard: Gyönyör

Párzás közben hallom, hogy jár a szíved;
s miket beszélsz! És milyen buja vagy!
De legjobban imádom begörbített
tíz rózsaszín lábujjadat.

[fordította Faludy György]

2010. május 4., kedd

Weöres Sándor: Majomország

Hej de messze majomország,
ott terem majomkenyér,
majomablak majomrácsán
majomnótát ráz a szél.

Majomtéren, majomréten
majomhősök küzdenek,
majomszanatóriumban
sírnak majombetegek.

Majomtanártól majomlány
majomábécét tanul,
gaz majom a majombörtönt
rúgja irgalmatlanul.

Megépül a majommalom,
lesz sok majommajonéz,
győzve győz a győzhetetlen
győzedelmes majomész.

Majompóznán majomkirály
majomnyelven szónokol,
egyiké majommennyország,
másiké majompokol.

Makákó, gorilla, csimpánz,
pávián, orángután,
mind majomujságot olvas
majomvacsora után.

Majomvacsoraemléktől
zúg a majomreterát,
majombakák menetelnek,
jobbra át és balra át.

Rémületes majomarcot
vágnak majomkatonák,
majomkézben majomfegyver,
a majmoké a világ.

2010. május 3., hétfő

Bertolt Brecht: Dal a szegény B. B.-ről

1

Én, Bertolt Brecht, a mély erdőkből jöttem
anyám ölén a porvárosba át,
de én, Bertolt Brecht, szívem mélyébe zártam
az azúr erdők fagyos harmatát.

2

Az aszfaltváros lett az otthonom. Gázlámpás utcáin
a szentháromság végigkergetett:
rossz hírlapok, rossz borok, rossz dohányok.
Bizalmatlan vagyok, fanyar és megelégedett.

3

Az embereket kedvelem, s szokásból
hordom, mint ők, a keménykalapot.
Azt mondom: különös szagú bestiák.
S azt mondom: sebaj, én is az vagyok.

4

Üres foteleimbe délelőttre,
ha kedvem van, pár asszonyt ültetek.
Hanyagul nézem őket, s aztán így szólok: ez itt a szeretőtök,
kiben megbízni nem lehet.

5

Esténként férfiak jönnek szobámba, s gentlemennek
szólítjuk egymást, mikor hatott a bor.
S ha lábukat már asztalomra tették,
azt mondják: jobb lesz. S én megkérdem: mikor?

6

De reggel, ha a haldokló fasorok közt
a lomha folyó untan kifakul:
akkor felhajtom a városban a gint az utolsó pohárból,
eldobom a csikket, s utána elalszom nyugtalanul.

7

Mi – léha nemzedék – betonkockák közt éltünk,
amelyeket lebonthatatlanoknak mondtak.
Mi építettük a Manhattan Island magas házait s az antennákat,
melyek a tengerek felett pókhálót fontak.

8

E városokból nem marad meg semmi,
csupán a szél, mely átsivított rajtuk.
Tudjuk: nem voltunk említésre méltók,
s utánunk sem jön semmi lényeges.

9

De a földrengések közt, amelyek majd megjönnek,
remélem, nem oltom ki a virginiámat,
én, Bertolt Brecht, ki az azúr erdők fagyos harmatával
a porvárosba kísértem anyámat.

[fordította Faludy György]

2010. május 2., vasárnap

Szabó Lőrinc: Alszik, megnőtt szakálla, körme

A fény kipatakzott szeméből –
szem, ördögök szeme, ne bánts!

Füvek dagadoztak hajában
s a haja most száraz bogáncs.

Alszik… Megnőtt szakálla, körme…
Hét napja alszik… Tán nem él.

Különös szagú lett a bőre
s az arca ráncos denevér.

Félek; nem merem betakarni
és nem merek ránézni sem.

Futok előle s érzem: üldöz
szakállasan és körmösen!

2010. május 1., szombat

Hans Arp: Míg mi kérelmezők...

Merev rovararcú
hárfások
erőteljesen csapnak
a húrok közé.
Lelketlen fiúk
lelkes labdákkal játszanak.
Sündisznólázítók
agyafúrtak
ostoba ügyes-bajos
dolgaik közepette
megvárják az időt
amikor
a ruhásszekrényben havazik.
Egy pléhpofájú
hejretyutyutyut kiált.
Egy szárnyatlan fa
rokonunknak mondja magát.
Míg mi kérelmezők
türelmetlenül nyújtjuk levelünket
föl a magasba
s azt reméljük
hogy egy csöpp fehér pecsétviasz
hull le majd a sötét égboltozatról
s lezárja levelünket.

[fordította Kálnoky László]