2011. december 29., csütörtök

Gergely Ágnes: Állatkertem (részlet)

1. A patkány

Ahogy belép és meghajtja magát,
odafigyelnek minden követségről
a diplomaták.
Leül. Az asztalnál
költészetről vitáznak. Néz.
Aztán azt mondja: „Hattyú” –
s utána: „Fattyú”.
Micsoda rímpár!
Ha megdicséred, fizeti a szimplád.
Egyébként unatkozik. Pesten nincs strip-tease,
nincs európai színvonalú bár,
nincsenek könyvek. Tolsztoj egy szamár.
Nincs axióma! Az egyetlen ős-tény,
mely rádtapad, mint hímre a nőstény:
az unalom.
Például nézd meg: a túloldalon
az a temérdek csípőjű hajadon
hogy bámulja a leszboszi riportert!
Nézd! Kell egy kis koffein?
Az asztal alatt hozzáér a lába.
Nincs mit tenni. Gyerünk az uszodába.

2. Az ellenpatkány

Az üzemi felolvasó esten
természetesen ő is felolvas.
Rend, értelem, törvény – mondja.
Nem tud több főnevet.
Ellenfelén,
a formalista költőn jót nevet
és megbélyegzi, hogy polgári giccs;
s mert az írás, az alkotás nagyon fáj,
se-
                                                                                  gíts!
                                                                                  – kiált az olvasóra;
a nagydíjas költőt csak így említi: „a Jóska” –
vitatkozik, mindenbe beleszól,
de véletlenül nincs egy vasa se;
ha falura megy, pipára gyújt,
és megkérdi: a tehén hasas-e;
ő úgy szerelmes, hogy előbb lángol, aztán csalódott…
„Rend, értelem, törvény”: csak ez itt a vigasz.
A rakodópart alsó kövén ülve
orrából lassan csöpög a spanyolviasz.

2011. december 25., vasárnap

Pablo Neruda: Walking Around

Van úgy, hogy únom, hogy ember vagyok.
Belépek a mozikba, a borbélyműhelyekbe,
oly áthatolhatatlan, akár egy posztó-hattyú,
mely sodródik a kezdet s a hamvak árjain.

A fodrászok szagától már ordítani tudnék.
Csak tudnék úgy pihenni, mint a kő vagy a gyapjú,
ó, csak ne látnék többé se boltokat, se kertet,
se portékát, se monoklit, se liftet.

Van úgy, hogy únom lábam s körmeim,
s az irhám és az árnyam.
Van úgy, hogy únom, hogy ember vagyok.

Nyilván csodás lehetne
letépett liliommal rémisztgetni a jegyzőt,
vagy egy nagy nyaklevessel megölni egy apácát.
Szép is lehetne
egy zöld késsel róni az utcát
és ordítani, míg elér a fagyhalál.

Nem akarok tovább is gyökér lenni a mélyben,
tétován tekeregni, álmomban dideregve,
egyre csak fölfelé, a föld nyirkos szinéig,
szívni és gondolkodni, mindennap újra enni.

Nem akarok ennyi nyomort magamnak.
Nem akarom tovább a gyökeret s a sírt,
ezt a pince-magányt, ezt a halotti kocsmát,
megdermedek, meghalok bánatomban.

Ez a hétfői nap úgy ég, mint az olaj,
amikor jönni lát börtönviselt arcommal,
s nyüszítve halad el, mint egy sebzett kerék,
meleg vérét hullatva, ahogy az éj fele tart.

És mindig belebotlok nyirkos házakba, zugolyokba,
kórházakba, melyekből csontok repülnek az ablakon,
ecetszagú kis cipészműhelyekbe,
kísérteties utcákba, melyek mint a hasadékok.

Vannak kénsárga madarak és iszonyatos zsigerek,
gyűlöletes házak kapuira kiakasztva,
kávéházi asztalokon ottfeledt fogsorok,
tükrök,
amiknek sírniuk kellene a szégyentől és rémülettől,
és mindenütt esernyők és mérgek és köldökök.

Én csak megyek nyugodtan, szememmel és cipőmmel,
dühvel és feledéssel,
hivatalokba járok, ortopéd-üzletekbe,
és udvarokba, hol a dróton ruha szárad:
alsónadrágok, ingek, törülközők zokognak
lassú, szennyes sírással.

[fordította Somlyó György]

Pablo Neruda: Szonáta néhány fenyővel

Hosszú napok fél-napsütésén
nyújtsuk ki fáradt csontjainkat

feledjük hűtlen híveinket
a sok irgalmatlan barátot

a napfény reszket a fenyők közt
feledjük a mit sem tudókat

földek rejlenek lenn a földben
titokzatos kis birodalmak

ne gondoljunk a boldogokra
feledjük vad fogsorukat

a finnyásak aludjanak csak
patyolat-tiszta heverőkön

meg kell ismernem pár követ még
amely csupa rejtett sugárzás

együtt kelnem zöld ragyogással
elkeseredett vonatokkal

s érintenem e világvégét
mely mindig mindenütt velünk jár

feledjük el a megbántottat
ki csak sérelmén kotlik egyre

a fák fél-eget tartanak fönn
melyen a fenyők és az árnyak

ágboga suhan át meg át
s a lombhullató levegő

fölény és gőg nélkül feledjük
aki nem tud minket szeretni

s tüzet keresve velünk együtt
hull majd alá a feledésbe

nincs is jobb mint reggeli nyolckor
a tajtékok közé merülni

egy kutya szaglássza a tengert
nincs túl nagy bizalma a vízhez

miközben a habok zuhognak
fehér iskola-blúz viselve

sós napfény-illat száll a szélben
a születés-szag és rothadás-szag
kereng az alga-temetőkből

mi e nemlét értelme vajjon?
hová hoztak a többiek?

olyan jó inget váltani
irhát hajat munkát cserélni

megismerni kicsit a földet
új csókot adni asszonyodnak

együtt élni a tiszta léggel
megvetni a nagyurakat

mikor ködről ködre bolyongtam
nagy kalapomban tekeregve

senkit se találtam az úton
mindenkinek sok dolga volt

mindenki futott adni-venni
azt se kérdezték ki vagyok

míg végül magamra ocsúdtam
és egyszerre rámosolyogtam

a fele-égre sűrű lombra
vessük félre a fáradtságot

beszélgessünk a gyökerekkel
meg a zúgolódó habokkal

feledjük el a gyorsaságot
a befutottak fogait

feledjük el a gonoszok
kétes híreszteléseit

leljük meg földi hivatásunk
lelkünkkel érintsük a földet

[fordította Somlyó György]

Léon-Paul Fargue: A száműzetés

Egy nimfa visszafordult
Az ősz vörös savában.
Fénylett egy lepkeláb
A füstnek melegében.
Egy város! Ujra város,
Mely nézi fátyolán át,
Gyanta-ábráival,
Csillagok nyüzsgő fölfalóját,
Méz-maradékért harcra kelve
A vas-pillével,
Mely ekevasat vág a mennybe.

A tűz zeng-zsong a konyhán,
Ember kacagtat kócbabát,
Fárosz nyujtózik az árnyékra
S az menekül, mint egy szegény.
Hajdanában megálltam én
Estefelé a nyár teljében,
Szárny-nélküli kapu alatt,
Hol ittak mély udvarokat
Sebes léptekkel, csalfa fejjel,
Szilaj-formáju boltokat,
Mérgező, ködlő tárgyakat,
S félve neveztem meg magamnak.
Estefelé megálltam én
Az elitélt kapu előtt,
Ahonnan zenét hallani.
Vert a szívem. Belémerültem
A megfutásba, elhajlásba,
Hol rosszul-rejtett titok csillog.
De a tornác végén megláttam
Az árnyat szabó módra ülni,
Pók hóna alatt várakozni.

A tornác hosszán, mit bemocskolt
A hollók rekedt horkolása,
Egy külvárosi állomáson,
Hol az ajtó dobként csapódik,
Ujra becsapták, és faggattak
A fulladt füst záptojásából,
A mérleg rovátkolt szemében,
Mely tükrözi a temetőt,
Ahol az ujságárus asszony
Kendőjébe fiát siratja,
S a bánat nyomán lelkem itta
Üres lelkét bús vonatoknak,
Alusznak legyeket cserélve
A zsiradékkal telt redőben,
Hol éj zsörtölődik csepegve.
Mint ők, hordom kálváriám,
Mint ők, a kápolnába érek
Betegek sorfala közén.
S mint társaim, úgy teszek én.

Jöjj vissza. Mentsd meg gyermeked,
Kinek hiányzik a szemed.
Beszélj hozzám a tó mélyéből,
Vagy menny ormáról, hogyha ez
A föld maradványából épült.
Kicsiny vagyok. S te óriás.
Igy van. Eszméd elfogadom.
Elismerem: nyomoruságom
A vágyaimmal okozom.
Ládd, szelid vagyok és remélek.
Hadd hagyjam el látható testem.
Hadd rohanjak le grádicsán
Minden próbáknak és sebeknek,
Hadd szeljek át minden szisztémát,
A Napok inkubusait,
Tűzcseppeket, sárcseppeket,
Ismerni téged, ez a szomjam.
Szigorú gyengédséged nélkül
Életem csak egy álom álma,
Melyet bolygatnak korcs lidércek.
A városban, mely oly süket, mint
Fülbemászókkal telt gyümölcs,
A fal előtt, hol szemlélődöm,
A halál céltáblája ez,
A szellem lombjai között,
A szavak sulykai alatt,
A csapszékben, hol lekopasztom
Szerelmünk algáit s iszapját,
A lüktetésben, ahová lök
A tenger ágyudöreje,
Mely mint üzenet érkezik,
Hogy szívem tévelygéssel telve,
Ne fossz meg engem haragodtól.
Tenélküled, őnélküle
Ismeretlen holttest vagyok csak,
Verejtéktől csapzott sörényem
Ólom-kék homlokra tapad
S leroskadok idegen földre
Oly gyülekezet közepette,
Mely nem érinti meg arcomat.

[fordította Weöres Sándor]

2011. december 24., szombat

Allen Ginsberg: JÖJJ VISSZA, KARÁCSONY

KARÁCSONY VISSZATÉRT
NEW YORK MEGHALT TAVALY
ÚJ ÉV VISSZATÉRT
NAGY VÁROS MEGHALT TAVALY
NAGY KŐLÁBAIN HALOTT
KÖNNYTELEN LÁMPÁIVAL

Ó MISZTER MIKULÁS
HOGY BUKKANSZ MÉGIS ELŐ
TÖRTÉNELMI RÉNSZARVAS
UGYANOTT LÉPDELŐ
TI ÉSZAKI SARKI LÉNYEK
HANGOTOK ELBŰVÖLŐ

LEPJ MEG Ó MIKULÁS
SZÁLLÍTSD EL SZEMETEMET
HOGY NE SZIPÚZZANAK FIÚIM
ZSARUIM TISZTÁBA TEDD
ÉS AJÁNDÉKOT OSZTOK
ÉS KÖSZÖNTÖM JÖVETELEDET

TAVALY AZT HITTEM ÉLVE
MANHATTANT EL NEM HAGYOM
TAVALYELŐTT OKÁDTAM
A NYÜZSGŐ RAKPARTOKON
JÖVŐRE HA JÖVÖK
MÉHEIMET IS HOZOM

MÉZEM Ó MÉZEM
NEM TUDOM MI JÖTT MA RÁM
ÉDES MELASZ BOCSÁSD MEG
HÁBORÚ ELLENES DUMÁM
E CUKI VÁROS ELLOPTA
LÍRAI MICSODÁM

BOLDOG KARÁCSONYT
NE SZEDJ TÚL VAD SZEREKET
BOLDOG ÚJÉVET
A HUROKBA NYAKAD NE TEDD
MANHATTAN ÚJJÁSZÜLETIK
HA FELADTAD REMÉNYEIDET

TE CSÖVEZŐ CSÓTÁNY
KI LENGETED SZARVADAT
NEM ÉLEK HÚSON
MIVEL TÁPLÁLJALAK
MONDD MEG POLOSKA ÚRNAK
JOBB HA A HALLBAN MARAD

[fordította Eörsi István]

Pablo Neruda: Mélabú Orizaba mellett, 1942

Mi vonzza vágyad Délre, ha nem a folyó, az éjjel,
a hideg levegőben kinyilatkoztatott lomb,
mely ott szárad a mennybolt partjára teregetve?
Talán a gyönyörűség hajsátra terül ott szét
mint újfajta hó vagy víz egy korcs szigetvilágban,
mint a tűz láthatatlan földmélyi vándorlása,
hogy betérjek a rozoga ivókba,
hol őszi levelek hullanak duzzadt
ajkaim közt a számba didergő martalékul,
s a futórózsa szárát a titokzatos magvak
gyűlésétől a harmat harangját húzó lombig
az eső csillogása ezüst-börtönbe zárja?

Ahol a tavasz ázott hangzatokkal szerencsés,
alvó lovak fülében keringő zümmögéssel,
mely az elcsépelt búza aranyporába ájul,
hogy aztán üveg-ujját a szőlőből kidugja:
mi vonzza vágyad, vonzza lépted oda, ahol se
falak se folyosók, csak a határtalan Dél?
Síkság fia, kezedben a föld poharát tartod
s füled a gyökerekre tapasztva hallod öblét:
szelet suhint a távol a szörnyű féltekén át,
vámőrök zúzmarája lepi a könnyű vágtát:
hol vizek öltik össze a vizek hasadékát
s a világ gyenge férce a föld alól kifeslik:
mi vonz a gyűlölettel bordázott éjszakába,
ha kék pofáját tárva az űrt teliüvölti?

Mintha a nap megállna, mintha egy tüske döfné
elkorcsosult fullánkját a divatjamúlt napba,
hogy nászi lobogója végképp elrongyolódjék.
Ki őrizte az erdő megfeketedett napját,
ki várt a szikla-óra ütésére, ki menti
az idő rég kifosztott örökségét, ki futhat
máshova, mint a mennybolt légüres közepébe?
A nap, telipakolva kétségbeesett lombbal,
a nap, hideg zafírral mozsárban összetört fény,
tegnapi csend a tegnap üregébe falazva,
melyet a föld a messzi tájaknak tartalékol.

Szeretem bőr-hajadban a gubancos csomókat,
hamuval, zord idővel ékes délsarki bájad
és izgága mennyboltod vállam-roppantó súlyát:
szeretem szeled röptét, te hívsz vele magadhoz,
tudom, hogy örökké tart a föld csókja, örökké,
tudom, hogy örökké tart a fán a lomb, örökké,
tudom, hogy örökké-egy fémet olvaszt a villám,
s a veszély minden éje egyetlen örök éjjel,
de ez csak az enyém, csak az én éjem, növényem,
az én vizem, hogy szórja jeges könnyét hajamra.

Az legyek, aki várt rám az ember lényegében,
ki hamuból, babérból, sokaságból, reményből
megépíti pilláit és szárnyra kel a vérben,
a konyhát és az erdőt benépesítő vérben,
a fekete vas-tollal borított műhelyekben,
a kénes verejtékkel kiásott bánya mélyén.

Nemcsak az ős növényzet kardpenge szele vár rám,
nemcsak a tündöklő hó fölött megdördülő menny:
a könnyek és az éhség kettős hideglelése
hazám harangtornyában meghúzza a harangot:
ezért a jószagú éj közepében, ezért az
októberi tüzekben, a fürge délsarki
tavaszban, mely az óbor villámló taván lépked,
ezért a jaj, és újra a jaj, az örökös jaj,
hogy rezes ösvényekkel, hajókkal kelve egybe
átsuhogjon a hó az éjbeborult világon
s vértelen torkom ölje hallható némasággal.

Én népem, válaszolsz-e? Matróz, béres, salétrom-
bányász és polgármester, hallasz engem?
Én hallom, holt fivérem, hallom, élő fivérem,
minden teljesületlen és eltemetett vágyad,
tengerbe és homokba elvesztegetett véred,
és megborozott szíved dacát és rettegését.

Mi vonzza vágyad Délre? Hova szökik a zápor?
Korbácsos délkörével milyen dögökre sújtott?
Rátok, déliek, rátok, magányosak és hősök,
a harag keservéből szemerkélő cipókra,
a gyászra és éhségre, a kővel párnás sírra;
levelek ezre áradt, levélözön özönlött,
hold dőlt a katonákra, mellükre, áradó hold,
és mindenütt az ember nyomorult zsákutcája,
a némaság halálos és bonthatatlan érce,
hogy jéghideg erében dideregve a lelkem
ki ne önthesse többé a magasság harangját.

Csírákkal teli földem, ne hívj, nem alhatom már
csak köd-pillantásodban, üveg-tekintetedben.
Szülötteid s folyóid hangjától dideregve
álmom bejárja díszes tajtékod partszegélyét
kék derekad utolsó, távoli szigetéig.

Édesen hívsz öledbe, koldús menyasszony.
Acélos, hosszu fényed elvakít és sziven döf
akár egy gyökerekkel teli penge.

Hazám, tekintetes föld, hamuvá lobogó fény:
ki mint a szén, parázsba falazva izzol, áraszd
félelmetes sóid, meztelen árnyad.
Az legyek, aki tegnap még engem várt, de holnap
ellenáll egy maroknyi pipacsban és homokban.

[fordította Orbán Ottó]

2011. december 21., szerda

Csukás István: Csak a szív

Télre kaput dörrent s új eget tárva
tár a gyantás, csöppnyi koponyákra
a tavasz – hitüket, íme, újra meglelik,
akik élni akarnak. Szívemre szelíd
szárnyakkal száll a szerelem, hamar
villanása égre szédülő fecskeraj.
Csak a szív,
csak a szív érzi, hogy kölyöknyi rügyek
izmaival világunk új űrbe üget –
Rakéta-hónap, május, kupoládba zárva
tikkadt hitemet, zuhanj már a nyárba!
Honfoglaló álom jeleit küldd vissza
már, hogy szívverésem hozzá igazítva
éljek, hisz érte égek s égek el, fehér
testemben ha majd megakad a vér!

2011. december 18., vasárnap

Pierre Reverdy: Elvesztett út

Elnyúltam a hamu-pillérek árnyékába
Te fölemelkedtél arany oszlopokon
Nem szállhatok le már a kín zuhatagába
Mögém került az ég
A halált burkolón
A sötét sorokból kimenekedtem
Vissza nem térhetek sosem
Arcom vonásait mind sóval betemettem
Az elhagyott világ ölén már nincs helyem
Keress a napban
Keress minden homályban
Keress szivedben visszhangot mely senkié
Magadba száműző unalom hegylánca felett
Csak fölfelé

[fordította Weöres Sándor]

2011. december 14., szerda

Marsall László: Világűr negyedálomban

Táj ahol minden barna holdkráteres kenyérhéj hatalmas kenyérbarna kontinens lassan emelkedik egyenletes tömör sötétségben égő higanygőz-kukac vaskosabb mint a repülőterek szélzsákja lengedezve kenyérhéjbarna kráterből a függőlegesen emelkedő barnából kiemelkedik és most egy másik harmadik tétován kóvályognak mint messzi viharlámpák a novemberi szélben harmonikázva és most fölröppen a leghosszabb acetilén-fényű giliszta vastag ráncos elefántormány hajladozik mint a barna táj legbüszkébb kisérlete hogy fényes csápjával átüsse a sötétséget nem! meghajlik felém dől szuggesztiv fa-zuhanás akár ha filmeken lángoló fa a vászonból a nézőtérre kidől ösztönösen elkapom a fejem két fejem van? a másik meg se moccan higanygőz-giliszta-óriás közeleg egyre mélyebbre hajlik tüzijáték-rakéta ívben és dagad kétoldalt szükülő sötétség már keskeny gyászkeret a fény rám-dől lágy ütés mintha léggömb koppanna a homlokomon de nincs burok csak elviselhetetlen fényesség semmi forróság csak elviselhetetlen fényesség és csönd kezemet emelem nincs kezem maga a fényes gőz behunyom a balszememet és jobb szememmel orrom tövét figyelem nincs orrom fényes gőz lábam sincs fényes gőz de megyek gyerekkori sokáig-egyhelybenforgásérzés könnyű szédülés megritkít „átdugom mellem közepén a kezemet” hátamonérzem az ujjamat de a mellem a kezem és talán a hátam is maga az egynemű hömpölygő fényes gőz köd csend semmi fulladás spirál-érzések olykor magamból kicsavarodva kiugorva mint a rugó otthagyom magamat fényes gőz a fényes gőzt a fényes gőzben valahol álombeli szökellés gátfutás lassított-felvételérzés egyre ritkább vagyok egyre könnyebb és otthagyja az egyre ritkábbat az egyre ritkább az egyre könnyebb

2011. december 11., vasárnap

Tandori Dezső: Kert

Hogy felszökött a napsütésre
– tüzes vasak alatt – a kert.
Hogy izzott még e füvek éle.
Most mint a füst futkos a földön
a sötétségbe zárt világ.

Nincsen emlék. Lúgos sötét
marja a tárgyak felszinét;
mint a hámozott dió nedve,
beleevődik mindenedbe
ez az árkoló, keserű,
eredendő feketeség.

És futsz és rászakadsz a rácsra,
hogy megvetemedik a tested;
rozsdája arcod tetoválja,
fémes virágok és keresztek –

a pusztulást arcodba zárták:
rázod kerted fekete rácsát.

2011. december 8., csütörtök

Zbigniew Herbert: Fortinbras gyászbeszéde

Végre magunk vagyunk Herceg beszélhetünk mint férfi a férfival
noha te a lépcsőt borítod s azt látod mit egy döglött hangya lát
zúzott sugarú fekete napot
Sose gondolhattam a két kezedre nevetés nélkül
s most hogy itt hevernek a kövön mint letört fészkek
épp oly fegyvertelenek mint annak előtte Ez a vég
Külön hever a kéz külön a kard külön a fő
és a lovagi láb puha topánban

Katonai végtisztességet kapsz bár nem érdemelted ki
ezt az egy szertartást ismerem valamelyest
Se gyertya se siratóének csak lőpor s dörej jut neked
kövezeten vonszolt szemfedő sisakok szöges csizmák
tüzér-fogat s dobok dobok Nincs ennél semmi szebb
főpróbát tartok a hatalom átvételére
torkon kell ragadni a várost s megrázni egy kicsit

Mindenképp el kellett veszned Herceg nem e világra való voltál
kristály eszmékben hittél nem az emberi agyagban
örökké görcs gyötört mintegy álomban ábrándképekre halásztál
mohón nyeldekelted a levegőt s tüstént ki is öklendted
még lélegzeni azt se tudtál emberi módon

Most béke a részed Herceg eljátszottad szerepedet
béke a részed A többi nem néma csend hanem az én jussom
te a könnyebb részt választottad a tőrt a vakítót
de mit számít hősi halál az örök virrasztáshoz mérve
hideg jogarral a kézben szembenézni
magasított széken a hangyabollyal s az ingaóra számlapjával

Ég veled Herceg vár rám egy csatornázási terv
s egy rendelet lotyókról és koldusokról
ki kellene dolgoznom már egy jobb börtönrendszert is
mert ahogy helyesen mondottad Dánia börtön
Teendőim után látok Ma éjszaka csillag születik
Hamlet nevű Mi nem találkozunk többé soha
az én történetemből nem írnak tragédiát
Nem adatott meg köszöntenünk egymást sem elbúcsúznunk szigeteken élünk
s ez a víz ez a beszéd köztünk Herceg mire jó? mire jó?

[fordította Rába György]

2011. november 29., kedd

Anne Sexton: Az abortusz

Valaki megszületendő
most mégis elment.

Hogy a föld csücsörített, s rügyeivel
bomladozott megint, cipőt
váltottam, s - Délre fel.

Hol a Kék Hegyek oly nagy-végtelenül
görbítik hátukat, krétarajz
macska, zöld bunda felül,

az út mosódeszkája tört
szürke lett, gonoszul, hol a szén
vet vak-szem-alja kört,

Valaki megszületendő
most mégis elment.

öröksnidling, a fű meredt,
s én is néztem, hol nyel el a föld,
s hány törékeny élet van - s lehet?

Pennsylvania jött, kis töpörödött
apóval, nem volt mesealak...
S volt-nincs, hogy a vágy és műve örök.

Haza, akkor. Gyérült az ég,
magas ablak, semmire. Út
hártyája bádog, négy kerék.
Valaki megszületendő
most akkor elment.

Úgy, asszony, vesztés nélküli
halál logikája. Avagy: te gyáva;
tűntöd tűnt véred fürdeti.

[fordította Tandori Dezső]

2011. november 26., szombat

Charles Bukowski: Ez a mocskos, harcias játék

Látom, amint e. e. cummings rumot iszik tonikkal egy fehér ház verandáján ülve
Látom, amint Ezra létezését bizonyító látogatókat fogad St. Lizben
Látom, amint Hart Crane elutasítja irodalomimádó hölgyek ajánlatait egy
tengerjárón, miközben a hajósinasra vágyik
Látom, amint Hemingway vadászpuskájának tisztítása közben apjára gondol
Látom, amint Dosztojevszkij mindenét elveszíti ruletten az Isten ellen
Látom, amint Carson McCullers whiskybe mártja gyönyörű lelkét
Látom, amint az a nyafogó Li Po kineveti a romlandó szót követô szót
Látom, amint Sherwood Anderson lenyeli azt a fogpiszkálót, mely végzett vele
Látom, amint William Saroyan ihletet vesztve ül malibui tengerparti házában
hiába várva a visszatérő szerencsét
Látom, amint Timothy Leary buliról bulira, asztalról asztalra járva reméli, hogy
felismerik
Látom, amint Chalterton patkánymérget vásárol
Látom, amint Pascal forróvizes kádba ül pengével felszerelkezve
Látom, amint Ginsberg az Üvöltésrôl áttér a tehénbőgésre a brooklyni egyetem
professzori pulpitusán
Látom, amint Henry Miller, miután rég abbahagyta az írást, egyetemi lapoknál ad
fel titkárnőt keresô hirdetéseket
Látom, amint Richard Brautigen öregszik, senki nem veszi könyveit, szerelmi
élete elrohadt, látom, amint elsorvasztja magát hegyháti faházában
Látom az alkotás szükségességét, szeretetét és veszélyét
Látom, amint az alkotás megszűnik, miközben a test tovább él, bár gyakran
kedve ellenére
Az élet halála mielőtt meghal az élet
Tolsztoj magányosan üldögél az útszélen
Minden nap, minden éjjel
örökkön örökké
Véres, vizeletes borba fagyott virágok

[fordította Gyukics Gábor]

Danilo Kiš: Lehangolt zongora

fekete erdők sétányán elhalad
egy apáca
kerékpáron

egy rendőr keresztet vet
a székesegyház előtt

egy csipkekatedrális

egy öregasszony kínálja szerelmét
harmincöt frankért
plusz a szoba

egy boltban a sarkon
meleg pizsamát vehetsz
meg rágógumit
a kutyádnak

egy részeg matróz
az utca ölelésében

egy kávéházban kakaót
meg nehéz szeszeket mérnek

egy nyúlánk kongói
olyan mint egy kenguru
nyilvánosan meghal
a honvágytól

egy fiatal pincérnő szemei
az Itália kávéházból
olyanok mint modigliani
asszonyainak szeme

egy részeg német emlékezik
marija kazinszka lengyel asszonyra
akit egyik kezében pisztolyt
a másikban a bal mellét fogva
ölelt
1943-ban

egy lehangolt
zongora
a menekülés kikötőjére emlékeztet
párizsban
ahol sírtam egy este
nézve hogyan ölelkezik
egy szerelmespár

Strasbourg, 1962

(L. I.)

2011. november 25., péntek

Danilo Kiš: Aranyeső

Ami történt
majdnem olyan mint a vetélés
mikor a fogamzás és a szülés
között eltűnnek az idő határai
és minden dolog hihetetlenül
egyszerre történik

valami különös gyöngeség
és erő állapota
és úgy érzem át mint a
vízkeresztet mint
az istenkáromlást mint
az angyali üdvözletet mint
valami ismeretlen eljövetelét
mint maga a bizonytalanság
mint általános hervadás
mint csomópont
ahol az ellentmondások
átszelik egymást
mint az aranyeső
isteni spermától
terhes

azt az órát becsülik
még a barátaim is
akkor (talán) érzik
erőmet
a majdhogynem istenit
és félelemmel észleli
húgom és
feleségem
mert nyilván vetéléseikre
emlékezteti őket
és szülési
fájdalmaikra
ezért magamra hagynak
feleségem valami terhes
kétértelmű
hallgatásba merül
húgom pedig lábujjhegyen
lépked és öntudatlan
idehoz egy lavór
langyos vizet
némileg zavartan
és ijedten
mellesleg nagyon naivan
és átlátszón
mentegetőzve

hogy ez a lavór víz
jó lehet ha a szédüléstől
hányni kezdek vagy legalább
megnedvesíthetem homlokom
vagy megmoshatom a lábamat

és lehet hogy ebből az egészből
született ez a szörnyeteg
(ez a költemény)
mert jövetelét
nem kísérte sem
villám sem az anyaság
kötelező sikolya sem az
apaságé sem
kóbor üstökös

habár a hallgatás
tiszteletre volt
méltó

de valami szörnyszülött
jött a világra
a fiam vagy az apám vagy
az ikertestvérem
az ördög tudja
valami nyálkás varasbéka
kígyógömbölyeg
lábatlan gyík tengeri kígyó
valami véres csomó
szem nélkül arctalan
ebihal
szárnytalan madár
öngyilkos madár
köpet elkeveredve
az elvetélt szörnyszülött
vérével, akinek agya rám
semmiben sem hasonlít de
véremhez
mégis annyira közel
mellhártyámban fogant
jelenség amiről írnak
az orvosi szaklapok
szörnyeteg amit
formalinban őriznek
a polcon vérfertőzés
bűnös szerelmének
gyümölcse
oedipus magja in status nascendi

a tévedhetetlen isten
végzetes tévedése
önmagát szerető medúza
amőba sótalan nyálka
önfertőzés gyümölcse
az agónia embriója a vörös
vér és a zöld növény
keveréke

(mi lehetett volna
az előjelek alapján
énekek éneke szárnyas
niké a milói vénusz
jobb keze mona lisa
mosolya krisztus mózes
istenember)

de hát tehetek én
arról hogy nem tudom
kihordani a magzatot
legyen az akár isteni
184 napig a véremben
a bensőmben
mit is tehettem volna mást
mint hogy a vécébe
dobjam a szörnyet
hogy lehúzzam utána
a vizet
mintha mi sem
történt volna
nem vagyok hülye
önimádóan őrizni
az üveg spirituszban
(elég nagy bűn
ez a költemény is
mindegyik költemény)
húgom elviszi a lavórt
megkövült arccal mintha
halott lenne
a házban feleségem
szótlanul hozza fehér
ingemet

(L. I.)

Szögedi Szabó Béla: Amundsen

AMUNDSEN ÁLMA

Forog.
Gyémántokat rak a föld köré,
az aranyékszeresek hiúzszemével
mér végig az ágyban.
Alszol, de vékony szemréseden
mint szálkásodó falon,
ki-be jár, csapkod a szélhozta,
sós tenger.

AMUNDSEN VIDÉKEN

norvég urak parasztok melegszenek
bársonykabátban ropják a táncot
a történelem nélküli idő
az idő nélküli idő
kegyelemmé szelídült
meztelen női vállak
a mindenható hegesztőszemüvegén is átütő
fehér ragyogás

&

gyapjúharisnyájukon még ott a dér
nehezen enged fel a fagy
mikor a füttyszó elhangzik
az aláereszkedő félhomályban
valaki átcselezi magát a pálya
másik oldalára

AMUNDSEN OTTHON

Hagyod, hogy szétcsapódjon konyhádban a liszt,
szét a falakra,
a mosdó fölött mint poroltók fehér füstje kavarog,
akár valami lassított, fekete-fehér filmkockákon;

rágyújtasz, szájadhoz emeled a poharat,
míg rakódik
finom rétegekben, száll alá a halánték kopár szikla-
falát érintve a semminél is szelídebb, lágyabb hó,
égi hamu.

AMUNDSEN ÚTJA

valaki vonul a télben; asszonyok,
lázas prémvadászok húznak el orrod előtt,
rozzant szánokon heverve szólnak, még
egyre hidegebb lesz, kemény és feszes
tükörként mered rád a felszín, ott
a jég felvillantja mind az arcokat, e lenti,
csiszolt ablakot míg szét nem repeszti a láb;

először az apró, jéghártyás tócsákra figyeltél,
kéreggé fagyott izomzatát lested a földnek,
mely furcsa ismétlődések, gyűrődés-rajzok
rendszertelen rendjeként játszotta el
a megfoghatatlant,
majd leereszkedtél a völgybe, hol vadalmafa állott,
és tiszafák hosszú sora a kopár láp előtt,
kezdetben az apró, érinthető tócsákra figyeltél,

a hajszálgyökerek préselt karcaira.

AMUNDSEN MEGÉRKEZÉSE

valaki azt mondta ó az
valaki azt mondta most már
fel kell hagyni a kenyérsütéssel
a nullás kő súlyos mágnesétől sújtva
posztolunk
abszolút koreográfia abszurd tangó
lilára vert ágyékkal forogni
a kristálypalota belsejében

AMUNDSEN HALÁLA

"things fall apart,
the centre cannot hold"
(W B. Yeats)

felébredtél, csapzott és fáradt voltál,
de valami újra és megtéveszthetetlenül észak felé
fordított,
kinyitottad az ablakot; éles szél csapott hirtelen
arcul,
papír után néztél, ám amikor végre találtál,
már nem tudtad, begyújtani akartál-e vagy írni,
leültél hát, semmi se jutott az eszedbe,
hol, merre jártál, jártál-e valaha házon kívül,
vagy csupán ebben, itt, mint egy álomban,
itt történt, ami megtörténhetett,
messziről szarvasbőgés hallatszott,
de te azt hitted, a hang -
mely megrezegteti a fából hasított poharakat,
késeket -,
az ágy alól, a szekrény mögül szól,
légszomjtól gyötörve futkosni kezdtél,
benéztél az ágy alá, fölborítottad az asztalt,
puskát ragadtál, átlőtted a szekrényajtót,
a házból kilépve megcéloztad a havat,
míg a vakító, habzó porban őzek futottak a patakig,
visszanéztek még,
majd lázas, barna arcukról lepergett
a megfagyott sár.

2011. november 16., szerda

Király Zoltán: A nőkről, a buddhizmusról, Rinpocséről és tanításairól

fiam,
ha találkozol egy nővel,
mélyen egymásba néztek,
és reggel Buddha azt mondja:
Ember, ezt neked szántam. Vedd el.

ha találkozol egy másik nővel,
erkölcsöt feszíttek,
és Buddha reggel azt mondja:
Ember, ezt is neked szántam. Vedd el.

bármilyen nővel találkozz,
ha Buddha reggel semmit sem szól:
állj odébb.

Sziveri János: Bábel

lengő lófejek a csillagok
csörögnek de én csak hallgatok
mint az üvegcse melyhez kavics ha koccan
széttörik bár meg se moccan

édeskés illatok enyvesednek
könnye hullik téli fenyveseknek
piheg a szelíd karácsony
nőm haja akár a bársony

az éjben eső felesel rólam locsog
járdára zuhog csattog a mocsok
ravasz hó helyett a tűk a vatták
életem az ördögöknek adták

erőlködöm emelkedném - nem lehet
rákgyanús maroknyi fekély a lelet
gatya nélkül fetrengek az ágyon
nem is eszem s párnám lehányom

bőröm alá kesztyűs kézzel nyúlnak
elképzelnek ürgének nyúlnak
33 éves lézengő árva apostol
keserű dolgokba megint belekóstol

talán ez már a végső kálvária
a pohárban tiszta víz várja
hogy e megnyomorító tudást
fölismerjem mint Krisztus Júdást

langyos dallamra ráng a szív
bármit ha szólt most visszaszív
andalítóan lágy húgy csörgedez
töri vállamat a fakereszt

általánosít az intenzív osztály
vidd haza csomagod vidd el amit hoztál
szemed tükrét hagyd csak itt nekem
nélküle értelmét semminek nem lelem

csöndesen beborul szenesedik az ablak
lényem legbenső kuckójába raklak
mitévő legyek szállnak
árnyam körül a szárnyak

és te hallod-e az ócska dallamot
melyre az elmúlásba ballagok
cseppek csöpögnek egyenest az érbe
tápvizet kapok vérért cserébe

megcsapott a halál szele
együtt hálok kelek vele
akár a lepedő rám tapadt -
párna gyötri a hátamat

a nyárfák tűhegyes csúcsa fázik
a megriadt égbe mártózva ázik
nem látni mást a harmadik emeletről
megfeledkezem halkan a leheletről

hőse lettem újra édes Erzsébet
szemérmetlenül költőd versének
hamuszürke gyáva hajnalokon
elszökni tőled bár semmi okom

egyre közeledem a halálhoz
eső esik vagy izzadok talán hoz
valami heveny változást
ez az álom nélküli álmodás

tekintetem mint padlón a szappan
odafagyott oly mozdulatlan
testem láttán elfog a szédület:
romba dőlt bábeli épület

meddig leszek még bőrömnek bérlője
a józanság olykor ráront az élőre
pántolt kobakomból kifelé tolat
a hirtelen fölnyergelt gondolat

annak ki urasan végezheti dolgát
minek megjátszania a szolgát
érdemes-e menekülni innen
gyarlóságomat ha magammal kell vinnem

bestiák sora sürög-forog
egyikük hörög másikuk morog
farkát morzsolva réved a sátán
szőrzete felmered a hátán

szenny nemesíti a lázongó kant
tükörből lesem e bárdolatlant
mint lantokat forgató rozsdás eke
előttem gördül hiányzó kereke

tűvel átdöfött fallosza himbál
láthatja bárki aki csak kint áll
minemű lény ő ha szája habzik
ha magáért hevül ha önmagával bagzik

ó istenem csak ennyit érek
kezeim immár hullafehérek
ablakra tapad a hajnali pára
eleget féltem eltűnök nemsokára

a levegőt köztetek nem sokáig rontom
bőrömön átvilágít a csontom
habzó fellegek leve csorog
kétharmad gyomrom nélkülem korog

félbehagyott mondat annyit sem érek
lángol a bendőm mintha méreg
égne húsom alatt valahol legbelül
hol étkek helyett alvadt vér feszül

most hirtelen természetellenes
kegyelet vagy üdvözülés kellemes
áramlata jár át és lelkemben cirkál
illik-e költőnek hogy ilyesmit firkál

semmi nem igazolja vereségünket
nyakamon az ér már alig lüktet
isten természet történelem
kibabráltatok jócskán velem

a pokolba új lakó költözik
selyembe brokátba gézbe öltözik
nincs szükség metafizikus személyzetre
hogyha halálra vagyunk kiképezve

üregek végén üregek vannak
egyremegy neveznek nősténynek kannak
a pokol csak óriási szálloda
száll ide lelkünk száll oda

új lakó költözik az üres lakásba
felkészítenek az összevarrásra
s miközben testem még földi börtöné
szembogarak gyűlnek a fény köré

huzatban aszalódik az arcom
kire hárítsam saját kudarcom
nincs erő mi bukásom felülmúlja
vereségemnek vagyok féktelen tanúja

megmászom ismét a három emeletet
kihagyva néhány elcsépelt jelenetet
épülök de szellemem tovább rombolom
halálomat türelmesen begombolom

Az éjben eső felesel, rólam locsog -
járdára zuhog, csattog a mocsok.
Lóg az orromból műanyag kábel;
dühöng a szívem, dühöng e Bábel.

2011. november 14., hétfő

Marsall László: Beszélni éjszakákon áll

Csak beszélni
éjszakákon át
beszélni
hozzád
mint seregélyfiókák
mikor a csupacsőr világ
elnyeli az ég láng-bogarát
csak beszélni
éjszakákon át
mint aki kiitta
a Hold poharát
s valami ezüst-mámortól részeg
mintha jég verne kutyakoponyát
régi torony alatt
hova álmukban lezuhannak
a denevérek
Csak beszélni
mintha üvegcserép záporozna
a kertvégi kőlugasokba
kilökött cimbalomra
beszélni
hozzád
mint kútvíz-pofozta vödör
kézzel vert dobok
beszélni hozzád
mint orgonákhoz
a léckerítésen pörgetett botok
Csak beszélni
éjszakákon át
beszélni hozzád
míg arcomat elöntik a verejtékcseppek
hogy összeütődve csengnek
mint grádicson lerúgott üvegek
pincébe görgő pohár
Csak beszélni
hozzád
míg kiver a só
hogy ezüst-álarcban
mint a halál szólítja meg a haldoklót
véglegesen megalkossam a csendet
teljességét a szerelemnek

2011. november 11., péntek

Bertók László: Az ember összefogódzik

Az ember összefogódzik,
áll, mint a betonoszlop,
kerítés lesz, harci alakzat,
arcán golyók és csillagok jele.
Bebútorozza a világot
kölcsönnel, régi bútorokkal,
nyakkendőt köt és meg sem érzi
bőrén a kozmikus sugárzást.
Csinál magának történelmet,
homorú hátát nekidönti,
ágyékát jövőbe feszíti,
halálát is megmagyarázza.
Begyalogol az űr vizébe,
de ott is ugyanazt találja,
mint Akarattyán, Szodomában,
visszatér, megvacsorázik.
Csak a szomszéd hascsikarása
ébreszti rá, hogy egyedül van,
a csillagos ég áramtelepe
koponyájában bizsereg.
Átfordul másik oldalára,
tárgyait mondja, pántlikázza,
megsimogat egy állatot,
és holnap újra kezdi.

2011. november 6., vasárnap

Kovács András Ferenc: Szabadvendég

Vendégkoszorú egy vendégszonettre

Az évszázados József Attilának

1.

Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
végigfut rajtunk, mint esők után
ijedt borzongás rebbent őzsután,
s remegsz, ha lágy tömegbe tép a vadság,

ha harcra heccelt utcanép halandzsák
habját habzsolja újra bősz bután,
s gőzzel harsogja: nem gaz, hős csupán,
ha embersége lappadt, szétszakadt zsák,

s földúlt jövendő vet rá foltokat már.
Álmodban mintha hattyút fojtogatnál –
s fonák erényhez ismét nincs közöd.

Hiába hinnéd bölcsnek és merésznek –
nincs tisztaság, tudod, mert nem tenyészhet
csak ostobaság eszméink között.

2.

Csak ostobaság. Eszméink között
friss, kapzsi gőg nyüzsög, dühödt kufárhad
házal, hazáz, hurrázva fölruháztat –
s a korparancs, ki rég fegyőrködött,

fölénk, közénk megint beköltözött...
Új vér süvölt vezértől kelt ukáznak,
s hajléktalan hitekben elkukázgat
a jóremény, ki rosszul öltözött.

Járdán kuporgó zacskót ősz nyöszörget –
sok összegyűrt száj ránca szóba görbed,
s hörög, ha hámló falnak ütközött.

Hajszolt szívünk döng önnön börtönében,
majd megszakad, kiugrik örömében:
rabon ugrálunk, mint az üldözött.

3.

Rabon ugrálunk, mint az üldözött
rókák a légben – ronggyá így gyalázhat
hajtás, magasles, spontán díszvadászat,
csapat kopó, nyakunkra küldözött

sikerhajhász, ha győzni gyürkőzött,
ha trófeákért, hírért nyargalászgat
vadorzó stáb, kit óv a sanda látszat,
bár csapda sunyít sebzett fű között.

Ki pénzért lő ki, mindent megfizet majd –
lehetsz zsiráf, orrszarvú, sas, siketfajd,
csak tűrd a föld s a menny mohó harácsát,

ha állatibb szerencse nem kerülget...
De üdvözülhet még – s hogy emberülhet
majom, ki tépi ketrecének rácsát?

4.

Majom, ki tépi ketrecének rácsát,
makog, vicsorgat, mint egy szélrekedt,
magát himbálja, illeg, kéreget –
nem érti álszent gondozók tanácsát,

s szelídítők beszéde sem barátság,
hisz ő koldulva vág rémképeket,
kacagtatván a bámész népeket,
hogy kínját száraz kiflicsonkra váltsák.

Hadd ugrándozzon, ránghat száz grimász!
Majmok malasztja áthat, rád vigyáz,
s két angyalt röptet őrzésedre végre...

Egyik megóv, a másik meg becsap.
Ne tudd: melyik, mikor, s kik ők? (Te csak
légy ostoba.) A jóság és a béke.

5.

Légy ostoba. A jóság és a béke
lelkedre zúg le, mint a záporok,
s vak tornádóként rajtad átforog
a mindenség – nincs széle, hossza, vége,

csak semmiségnek tátong görbe léke,
s ködébe szippant, őröl, háborog
a hulló táj, hol űrbe tántorog
csillagzatoknak őrült törmeléke.

Légy síma lég! A lét halkan gyalulgat –
ki egyszer élt, többé nem angyalulhat,
csak verset ír, mert másképp nem tehet.

Idők forgácsa reszket égi ágon –
nem értelem munkál e szép világon,
csak ostobaság, ami rend lehet.

6.

Csak ostobaság. Ami rend lehet,
az láthatatlan száll a boldogokra –
nem esküdözget meglakolt jogokra,
mást fölfalatni törvényt nem tehet.

Nem ellenedre van, s nem is veled.
Nézz éjbe forradt, hánytorgó habokra:
a nincstelen fény vándor rózsabokra
érted remeg – s nevét sem ismered.

Meg nem tanítja könyvtekercs, se szútra:
miképp tekints a fölmeszelt Tejútra,
ha rég megalvadt, s tán hited se lett.

Mint árva porszem háztalan kilincsen –
minden, mi volt, mi vágytalan, s mi nincsen,
majd így ülepszik le szíved felett.

7.

Majd így ülepszik le szíved felett,
mint lávatajték felhős képkeretre –
így gyűl föléd pompejlő rétegekbe
sok istened, ha lenni elfeledt.

Időkbe dermedt, térben elrekedt
a csillagűr rendszerré képletedve,
s valóság hűl a vendég képzeletre –
nem szülsz, nem ölsz, apád lett gyermeked.

A hallgatás archeológiája
rakódik rád – a csend, a szó hiánya
s az óriási gondok törpesége.

Nyomaszt a múlt, új marsra gyújt a fanfár,
s a bűn imbolygó mélyben súlytalan vár,
mint medrében a folyó söpredéke.

8.

Mint medrében a folyó söpredéke
álmodja sorsát, mit sodrás kiszab –
a mindenség is bomlott, lágy iszap,
széthullt világok romló tölteléke,

s nem sejthető: a vízkék föld elég-e
lakozni, mintha szélben nyári zab
áramlik, s hullám szirten át kicsap?
Dehát miért is vinnéd többre még te?

De minden megszáll, benned elmerül –
lehúz, s nem ért, nem szenved emberül,
mégis segít, hogy élj, ölelj, szerethess,

s kimondd, mi szóba tódulón bolyong,
te senki nyelvén kolduló bolond...
Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess.

9.

Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
ha vészt rikoltoz korhadt tarkaság,
mert féli zord fagyoknak kardvasát –
mint dúlva fosztó muszlim vagy keresztes,

kegyetlen légy, hogy érdemet szerezhess,
s lelketlen is, mint préda, tar pasák...
(Ládd, verset írni léha marhaság,
s csak arra jó, hogy rímeket berezgess.)

Buták markába gyűl a tarha sáp,
vakarnád bár kajmánok alhasát –
semmint, hogy kortárs költőnek neveztess.

Ha írsz, bárány emészti farkasát,
s ha rossz sorod bevérzi balgaság –
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.

10.

Bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes,
ha lenge hús bizsergő fényre szült,
s már nem vagy új csodákért lelkesült
Odüsszeusz, hogy árnyak közt eveztess,

s zengő vizekre tán ügyet se vethess,
hogy otthonod tüzét majd megbecsüld –
s mint Jákob is, ki angyalnak feszült,
nálad különb ellenfelet kereshess –

s miként Gilgames bírta Enkiduját,
öleld a semmit, sírd a senki búját,
mely tört igazra vigaszt nem talál –

s ha nem lehetsz bölcsebb, se halhatatlan,
légy lüktető fény lékre csalt halakban –
légy oly ostoba, mint majd a halál.

11.

Légy oly ostoba, mint majd a halál.
Otromba légy, mint végleg ismeretlen
sugár, mely árad, s égbe visz meredten,
ha pára vagy megint – amint valál.

A nagybeteg tér téged inhalál,
s a névtelenség ajtót nyit nevedben –
más végtelenség támad hirtelen benn,
hol összeomlott minden, s kint fal áll

körötted és rács... Rázzad feldühödve,
bezárt majom, te állatkert közüdve,
ki menny cementjén föl s alá szalad,

s bár páviáni falka közt ugatván,
beszélni olykor mégse bölcs mutatvány –
nem lehet soha nem igaz szavad.

12.

Nem lehet soha nem igaz szavad –
kinyögheted, de nyegle képtelenség
versben vajúdni elvetélt szerencsét,
rendet, mely szóra más terhet szabat.

Hát összehordhatsz már hetet-havat,
hogy egymás rejtett lényegét jelentsék,
mint foghatatlan, sarki légjelenség,
a szorgos dolgok: szemtükör tavat,

tengert a tó, s hajót a tömzsi felhő.
A gyermek eltűnik, ha ölni felnő –
mert nyomtalan vadonba vész a vad,

s magát emészti, űzi, mígnem elfogy
a semmi étke... Kínból hitted el, hogy
jó leszel, erős, békés és szabad?

13.

Jó leszel, erős, békés és szabad
bolond – eloszló vendégségbe tévedt
szellem, ki bolygók énekére ébredt,
szent bűntelen, ki léleknél rababb,

s életfogytiglan vétkekben maradt
koldus, vagy zajló könnyűségbe révedt
istentelen, kit hűlt kegyébe bévett
a hallgatás az éhes menny alatt.

Nem táplálnak fecskék, hollók, se vércsék –
hűség szakad rád, szétkoszló fehérség,
s az irgalmat az osztja, akin áll.

Nem kell díszhelyen tósztolók megértsék –
a költészet csak tékozló csekélység,
vendég mult s jövő asztalainál.

14.

Vendég mult s jövő asztalainál,
meghívottként hívatlan, hívhatatlan
ragyogsz imént kipattant pirkadatban –
arcodra átsüt a tavalyi nyár...

Víz háta villan, majd valami váll –
pörgő szemekben mennyi pillanat van!
Mosollyal babrálsz, mert a szív lakatlan,
s ha szólsz, a lombok hajlata kivár.

Időznél, néznéd, hogy csapong az ünnep,
s míg boldog árnyak lomha porba tűnnek,
lepkék szárnyának lesnéd néma tapsát –

s ha tán egy ismeretlen a költészetre kérdez,
tégy úgy: semmit sem, semmihez sem értesz.
Légy ostoba. Ne félj: A szép – szabadság.

Vendégszonett:
József Attila: Légy ostoba

Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
csak ostobaság. Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.

Légy ostoba. A jóság és a béke
csak ostobaság. Ami rend lehet,
majd így ülepszik le szíved felett,
mint medrében a folyó söpredéke.

Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
Légy oly ostoba, mint majd a halál.

Nem lehet soha nem igaz szavad –
jó leszel, erős, békés és szabad
vendég mult s jövő asztalainál.

1935. aug. 6.

Guillaume Apollinaire: Kikericsek

Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
Legelget a tehén
S lassan megmérgeződik
Kikericsek virítnak kékek és lilák
Álmos szemed olyan mint itt ez a virág
Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt
S szemedtől életem lassan megmérgeződik

Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall
Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal
S letépik a virágot mely anya és leány is
És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is

Mint rebben a virág ha szélben térdepel

A csordás csöndesen halk hangon énekel
Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve
E halni készülő nagy rétet mindörökre

[fordította Radnóti Miklós]

2011. október 25., kedd

Bari Károly: Menekülés

A hegyek hó-máját
már tépdesi a keselyűéhségű szél
és a mámor fekete ikráit: a szőlőszemeket
surrogó szárnyú őrcsapatokkal hordatják
pillantásaik préseibe
a vas-szemű tornyok, kürtjel, kürtjelek,
hamu-kürtök lélegzete
vonul át
a rózsák krátereiben megágyazó idő fölött,
a tükör ezüsthártyájú gyümölcsének magjait
kihántja a félelem: nyirkos arcaink szétszóródnak
a hamu-padlójú fényben,
elhagyjuk botladozva
a mozdulatlan várost, a halál írásjeleivel
rendszerezett vénák és az elnémult szájak
kijárataiban sorfalat álló csontbálványok közül
megszökünk, leborotválva tarkóig,
fejbőrünk pórusaiból füst-fonalak szivárognak
a magasba, lüktetnek csillapíthatatlanul
a daróc-ég varratai: a költöző vadludak,
riadt lépteink zajából:
a messzeség gongjának
nemszűnő sajgásából
ki szabadít ki minket?
sortüzek orgonasípjai?
a szirtekről lezuhanó visszhang?
a meszelt lábú kerten
átcsörtető éjszaka? holdröfögés?
a valóságnak kinevezett szavakhoz idomított képzelet?
s a villámokkal eljegyzett fák mögül
kik néznek utánunk
összeszűkült szemmel?
szakadatlanul kik figyelnek?
körmöket növesztenek
a vállainkból kiserkent ötágú fátylak,
a pernye-sivatagban kuporgó
megvakított harmatcseppek
félelmetesen hallgatóznak, csontok,
kövek, hamu-hírű füvek közt paták zuhogása,
lódobogás, menekülünk vinnyogva, szívünkben
kék gally reccsen, nyálkás sziklák közé
só-húrjait kifeszíti a tenger, a csontokon
megtapadt hó-sörtéjű bogáncsok:
a gunnyasztó sirályok
felhörrennek, hová gurultak gyöngyfattyai
a széttaszított ajkú kagyló-létnek?
hol vannak a mélymedrű földhomályon
átdörejlő cethalak gyomrának foglyai:
a metrókban tülekedő engedetlenek
hol vannak? hol van
a gépállomáson toporgó köd-pufajkás ősz?
az égnekálló tűz? a zúzmara-szemölcsös falevél?
a nyár ablakára szegezett fekete deszkának
izgatottan nekiröpködő krétacsőrű kéz
hol van? csontok, kövek, hamu-hírű füvek közt
paták zuhogása, lódobogás,
menekülünk vinnyogva, a tündöklő póklábakon
közeledő felhők koponyáin ütések csattannak,
kifröccsenő agyvelejük: az eső
arcunkon végigzúdul, nekidőlünk egy fának,
reszketve átöleljük,
korom-himlős törzsére hurkolt karjainkat
nem tudjuk leoldani többé, ijedt szemeinkből
hamuszürke holdak peregnek,
fátylakká változunk, búcsúzó selymekké,
tükörképeinek gondol
a keselyűéhségű szél.

Bari Károly: Azonosítás

Mozdulatlanul
vártam évekig,
vártam valami üzenetet,
valami jeladást,
hattyúsziszegést,
fűszál-villanást,
megfagyott vízesés
kontyába tűzött homályt,
valamit, valami hírt, hogy élek,
hogy lélegzetem ábráit
még nem intette magához a televésett ég
és a krétalábú hold nyomait
még én figyelem a kongó boltívek alól,
ahogy távolodnak és halványulnak,
már nem várok semmit,
hosszúszőrű zúzmarával,
mintha kecskegödölyék bőreivel,
körülvette kezeit a tél,
a megvakult idő áldását kicsalta,
ki vagyok fosztva,
hópelyhek lobbannak,
hétágú menóra
arcomon minden ránc,
homlokomat ölelő hajszálaim
fekete imaszíjak.

Nagy László: Születésnapra

Játék és édes tej nem volt elég,
mohónak születtél, követelőnek –
így vagy a sorsodnak jó eleség,
fejed és szerveid elemésztődnek.

Hirdetted te is, hogy félni tilos,
ember vagy végre, de élsz dideregve,
mint hentes-kötények, csurompiros
fellegek szakadtak képzeletedre.

Nem látsz a tündöklő végtelenbe,
nem vettél fegyvert, hogy magadért vívhass,
kezedben a rózsa lefejezve,
tövises szára az, amit szorítasz.

2011. október 16., vasárnap

Pilinszky János: Egy szép napon

Mindíg az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.

Mindíg,
mindíg is hazavágytam.

2011. október 15., szombat

Ágh István: Fejem fölé

I.

Államat hab köti fel, vas alá
tartom, istenem hol csavargok én?
hamarabb csorbulnak a zsilettek,
de hajam könnyen ápolom, valahol
mindig megvágom arcomat,
vetésnél gyorsabb körmöm,
talán egy kurva műve volt
ez az örökös frissítkezés,
ki vágyakozna szarvasokra,
mikor késik a villamos,
talán boldog lehetnék,
ha nem félnék belefeküdni a földbe,
tudja a hold, s a fűevők lehelete szél,
én már nem boldogságra vágyom,
kihidegedtem, fejemről
valami hatalmas karimával
csorgatok lábam elé fényt, esőt,
míg a korai levendula-szappan
szagosítja a tömeg árterét,
egy láthatatlan nő ölében állok.

II.

Fejem fölé magasul a homály,
sűrű irhát sarjaszt, hosszú éjt,
és jön az idő másvilága, voltam én
belül, alatt, mögött,
ki jár? micsoda billegés az ott?
aki rám szól egy barlangba kiált,
dideregtem a szájszélek körül,
törvényt sért aki fázik, tudtam én,
sápadt lesz mint az igazoltatás,
kibelezett csengők a kapukon,
kilincs, melytől minden sziréna szól,
csak nyálból, csontból terem oltalom,
micsoda sötét billegés az ott?
már kisebb mint egy meglógó bogár.

III.

Itt ez a belülről kizárt,
alulról hangos szálloda
ráfagyasztja öt betűjét
szemöldököm ívére, itt
mindig mások visszhangja jön,
s elfordul mint a folyosók,
lerakják ablakom alá
a részegek pajzsaikat,
kalapjukba fogózva mennek,
de lábujjhegyen állok itt
célpontodnak, közelgő csillag.

IV.

Valaki jár, valaki jár,
kérdezem én vagyok-e?
vissza lábához, vissza,
térdelni térdeire, beburkolózni vele,
valaki jár, valaki jár,
kérdezem ő lehet-e?
kívülről bezárva vissza,
kérdezem én vagyok-e?
tükörből bújik belőlem,
füstöm szakadéka csupán?
talán leül és elragad innen,
valaki jár, valaki jár,
kérdezem ő lehet-e,
ha szakállam árnya nyakán?
vissza lábához, vissza,
térdelni térdeire, beburkolózni vele.

V.

Édes vizektől elcsalt
tengeri szélbe, sóval
kiverte bőröm, elhervasztotta
kabátomon a nagyfejű rózsát,
csodáltam
semmiből elevenedő táncát, gerince
ívét, egyszerre vizen, parton,
elémszökött, eltűnt, játszott
a párolgó víz bogarával, madár
a habbal, néven
szólított, csak egy
sirály hullt ki az égből,
isten istenem, foszló
rózsámmal romló álmom,
kialudnám belőle magam,
de itt áll
felnyíló szemhéjam között, kísértet
árnya nélkülem, karommal
összekötözve, párzás
tízujjú lábnyomában, hasáról
leválva, hajába borulva,
hajából kihajolva, hasára
simulva hajszolom, mintha
táncolnánk összekötözve,
egymásba vesző hullámok robajában.

VI.

Idegen folyótól a hegy havas
csúcsára szállna most,
menne ahova nem mehet, a hegy
elsőhavas csúcsára támaszkodna most,
mert a hó olyan közeli szívéhez,
a felhők szárnyaihoz,
menne ahova nem lehet, idegen
folyótól hegyek csúcsaihoz,
a hajnal művelte vele, idegen,
idegen folyónál állna most,
a hegy elsőhavas csúcsára menne,
ahova nem lehet, szállna és támaszkodna most,
mert a hó olyan közeli szívéhez,
amíg nem mehet csúcsaihoz,
idegen folyótól szállna szívéhez,
a felhők szárnyaihoz.

VII.

Szántottam ferdén fölfelé,
templomtoronynál magasabb
lombokat kondítottam,
zöld diós harangjaimat,
szálltam még fülig kopaszon,
csupaszon sem boldogtalan,
elhagyott pulik fogsora,
gyöngyözött harminckét fogam,
szálltam és másztam mintha fönn
sosem nyugodna le a nap,
szakadék fölött bennem
iszonyúbb szakadék hasadt,
és nézek hányingeresen
tériszonyom csúcsáról alá,
szédülök, jaj, leszédülök
vásott talpam alá.

VIII.

Országot lépek kőbe,
házat, hazát,
apátlan,
nőre, barátra éhes,
mohasubás,
muslicák fátylában
bejárom Boszniát,
haza,
lépek a kőbe házat, hazát.

IX.

Lassan a mozdony megutál,
kígyós kövek tükre vagyok,
fejemnek vetett fő nélkül,
láb-lábam-közt után
se kekszmorzsa, se szó,
Gavriló Princip lábnyoma
ócska saru, hajnalodik,
hajnal a tükröm, így van
Szarajevó után,
huzat és félelem süvölt,
kilógok az üres vagonból,
hol van az éjféli középkor,
füst, árnyék, horkolás?
feltámadó lehetne-e
tétovább és hazátlanabb,
szláv, germán és magyar
kavarodás után?
kormos tokban derékig,
összeroppant ablakokkal,
baka-apám-haptákoló,
nőfekvésű köveknek tükre,
fájok a vonatnak, hol van
az a legendás kőlakó,
ki a sziklát megszántaná,
mire elérkezem,
túl a fölgyújtott temetőn?

X.

Medvék kihűlt hazája,
márványzúzalék rendetlen fűfészke,
fedetlen márványkunyhó,
nevezetlen kórót bányászó kecske,
itt nyugszik dicsőségem,
drótrozsdás szakadék,
s minden kerekek roncsa,
télbe készülő elhagyatottság!

XI.

Jönnek ropogó levéllel,
vér hóval, örökzöld fával,
földíszítve sárga sugárral,
rejtett késsel, jönnek hóvirággal,
hó hóval hőgutával,
kivágott örökzöld fácskák késsel,
pamutbabák éjféllel lefejezve,
tengervízajándék pálinkásüvegben,
nyakazások érés előtt,
végelgyengüléshiányok,
borjak száján csecsemősarjú,
borjúlábrántvák,
boldogsághátraúszások,
utak védőkorlátja vérrel,
zörgő levéllel, vér vérrel,
hó örökzöld fával,
hóvirággal, hó hőgutával,
aztán egyetlen hóvirág,
ibolyával, ibolya vérrel,
ibolya gyökérrel,
fa árnnyal, árny favirággal.

XII.

Megvilágosul, nyilvánvaló,
belátni a falig,
és az a zúzott vakolat
mindenki szeme láttára!
rácsosodik az akácfa-karám,
zsebemhez görbülök,
tehozzád járkálok,
túl a megváltatlan népen,
ide költöztünk?
ide űztek a sarkcsillag alá!
akáckoronában lakatlan fészek,
lakatlan ól a vadsóskában,
lakatlan öl,
lakatlan-lakatlan,
leghidegebb a lábam hüvelykujja,
milyen jó a nyilvánvaló,
nem leszünk egyedül
megvilágosul, belát a vadnyúl,
csak húzzuk a tüskét anyám,
vérezzünk, védekezzünk!

XIII.

Csak egy halottól lenne hidegebb a ház,
kihűlései, másnapos talpaim a falnál,
előbújnak a tüskék őszi gyűjtögetésünk
gallyaiból, mennyi hazudós ige
a féligolvasott könyv vége felé,
hazudnak bújj-bújj-zöldágat,
akár lakható meleget két körmöm kályhácskája,
cigarettámat eloltom, háromszor visszajövök,
mert tűzbe részegedne itt minden,
parázs rejtőzik valahol, tudom,
ekkora tűzszomj szikrát csihol a porszemekből is,
fölégetné a papír a betűk rovargyűjteményét,
vigyorgó rendetlenségből kihullanának
kallódó gyűrűk, kulcsok,
hol az a rejtőző parázs? háromszor visszajövök,
mi lenne ha vörös ujj zengetne hárfát a képen?
sír apám arcmása, miért nem hagytam
összemosódni kertje leveleivel?
nem elég a sírás,
aggódó szemeim, hamutartó-matatásom,
lekapcsolni a biztosítékot,
s mint tenyeret belehelni ezt a hazát,
ekkora tűzszomj szikrát csihol,
erdei utakra gondolok, mintha már havasokba
távolodnék, ahhoz a tűzhöz, ahol
makkász-árnyékom növekszik óriásra.

XIV.

Rajzold párás tükörképedre nevem,
öltözésedből ne fordulj vissza sóhidegen,
oda ahol csak térképvászon a tenger,
de omló part, homok és cápatetem,
ahol az áradó szerencsepatkók
visszagörbülnek satuvá térdeiden,
ne kívánd oda térded, se fejem,
ne akard megfejteni sem,
miért csak térképvászon a tenger,
ha omló part, homok és cápatetem,
ahol az áradó szerencsepatkók
visszagörbülnek satuvá térdeiden.

XV.

Mit csinálhatnánk amott?
tisztábbak lennénk-e? kevésbé
riadozók? hallgatagabbak?
nem hallanánk ki
szívverésünkből megsemmisülést?
berendezkednénk, rendje lenne
bennünk időjárásnak,
halottaink fényképeinek,
24 órának lenne magunkban rendje,
nappalok dicsértetnének
törpékkel tapintatosan,
megszokva hússal összeforrott fafejet,
levágott kézzel kézfogást,
emberszemű kígyókat,
ballonná fújódott rovart,
mondd, mit csinálhatnánk amott?
tomboló fejünk csitítgatják az orvosok:
ha innen élünk meghalunk,
beleolvadni! élve maradunk, nyugalom!
indítsuk belépő lábunk!
oda ahol nem tudunk semmiről,
ahol sodródó bálnadögön
mindenki egyféle sózott hússal él,
az országlás alatt háromkirályok
ugratott csillaga golyó,
s a havas répaföldön felejtetteket
kutyáik körülugatják,
onnan jönnek az inneniekért.

XVI.

Kétségbevonása fűárnyaknak is,
következik virágok letiltása,
dér a kökényszedőkre, vízmegtagadás,
rétek anakronizmusa,
majd a nagyfiú bebújik,
következik a bőr erkölcstelen,
repülők leverése, tiltott
tél lesz tél lesz társalkodás,
kimondom utolszor fű, fa,
május, nap, lepke, szerelmem,
rá a jégvisszhang, fűrész,
cilinder, szög, rozsda, bádog.

XVII.

Hajlékom, földbemélyülő életem,
enyémmé lakom ezt a mélyülőt,
hozzáhajlok mint harmathoz a fű,
hozzámhajlik, kibélelem,
föl a terítőt,
könyök sem gyűrte még,
letépett levelek lelke suhanta át,
bolyongva ujjaimért,
körülvesz annyi kioltottfényű csönd,
enyémmé lakom, időm lesz a tér,
föl a képeket,
nagybetűk hátterét hátterébe
ég a tűz,
olvassza meg a líra zöld jegét,
regények hullaházát járja át,
van elég fű, törzs, kő és földdarab,
ahol hártyáim horzsolódtak,
kimostam vásznamból éjszakám,
elhagyott kékből szőve függönyöm,
vesztettem annyi magot,
elcsöppentgettem annyi vért,
ide a remény szekrényeit,
csavargásunk cipőit ágy alá,
patkánysárga ördögnyakon a láb,
kelmék leszálló ködéből kilép,
kabátom mindegyik zsebét
elrongyolták a mások kulcsai,
míg a magány szoknyája átúszik,
meghal a villany, ég a tűz,
találkoznak bolyhok, redők,
cipzárak rézfogsorai,
le a kopott szerelmeket,
túl a kialvás álmain
hallom a meghajlás neszét,
szárnysuhogást egymáson át,
áll az asztal, alszik az ágy, lobog a tűz.

2011. október 6., csütörtök

Tomas Tranströmer: Izmir délután háromkor

Két koldus a majdnem üres utcán,
egyik a másikat hátán cipeli,
emennek fél lába tőből hiányzik.

Egy pillanatra felnéznek, s haladnak tovább,
az állat bámul így bele megdermedve
az éjjeli autó fénycsóvájába.

Futnának szinte, mint tetten ért fiúk
az iskola üres udvarán. Kinn, az űrben
a délutáni hőség miriád órája ketyeg.

A rév fölött csillogó kékség suhan,
a fekete szín riadtan les ki a kőből,
a fehér viharrá érik a szemben.

Mikor a harmadik óra is a pata alá hull,
s horkan a sötét a világosság túloldalán,
a város a tenger ajtaja elé mászik,

rásiklik a keselyű szemének célkeresztje -

[fordította Tőzsér Árpád]

2011. október 4., kedd

Georg Trakl: Helian

A szellem magányos óráiban
oly szép járni a napban
a nyár sárga falai mentén.
A fűben halkan csengnek a léptek; a szürke márványban
a pán fia még egyre alszik.

Esténként a teraszon barna borral mámorosodtunk.
Lombok közt pirosan izzik az őszibarack;
szelíd szonáta, víg nevetés.

Szép az éjszaka csendje.
Sötét síkságon
pásztorok s fehér csillagok jönnek elénk.

Ha beköszönt az ősz,
józan fényesség terjeng a ligetben.
Engesztelődve vándorlunk rőt falak mellett,
s tágult szemek követik madarak repülését.
Este az urnákban fehéren gyűlik a víz.

Tar gallyak közt ünnepel az ég.
A földműves kenyeret s bort hoz tiszta kezében,
s békésen érik napos kamrában a gyümölcs.

Ó, a drága holtak arca mily komoly.
De igaz pillantásuk örvendezteti a lelket.



A feldúlt kert csöndje hatalmas,
hol az ifjú novicius homlokát rőt lomb koszorúzza,
jeges aranyat iszik lehelete.

Kéklő vizek korát érinti a kéz,
vagy a nővérek hó-arcát éj hidegében.

Halk és harmonikus a séta kedves szobák során,
hol magány van s juhar-zizegés,
ahol tán még a rigó is dalol.

Szép az ember s felragyogó a sötétben,
ha ámulva mozdítja lábát és kezét,
és a szemek csöndben fordulnak bíbor üregben.

Vecsernyekor a jövevény fekete novemberi romlásba enyészik
korhadt ágak alatt, lepra-lepte falaknál,
hol a szent testvér járt valaha,
tébolya lágy húrzengésébe merülten.

Az esti szél végső sóhaja ó, de magányos.
Olajfa sötétjében hajlik le halódva a fej.



Megrendítőn hanyatlik az emberi nem.
Eme órában a látó szeme
csillagai arányával töltekezik.

Harangszó süpped az estbe, többé fel sose hangzó,
fekete falak omladoznak a téren,
halott katona szólít imára.

Sápadt angyal,
atyái üres házába lép a fiú.

Lánytestvérei messzire mentek deresült öregekhez.
Éjjel az udvari oszlopok alján lelt rájuk,
szomorú zarándoklatból megtérőkre az alvó.

Ó, sárral, férgekkel teli hajzatuk hogy meredez,
amint köztük ezüstös lába botorkál,
s ők a kopár termekből holtan lépnek elő.

Ó, ti zsoltárok éjjeli tűz-zivatarban,
midőn a szelíd szemeket csalánnal csapdosták a cselédek,
üres sír fele ámuldozva behajlik
a gyermeki bodzavirág.

Sárgult holdak gurulnak halkan
a jövevény lázas leple fölött,
míg az a tél csendjére figyel.



Magasztos végzet mereng a Kidron árján,
hol egy szelíd teremtmény, a cédrus
virágzik az Atya kék szemöldök-íve alatt,
juhász tereli nyáját éj-legelőkön.
Vagy álom-szülte kiáltások,
ha az emberhez érc-angyal közelít a ligetben,
és a szent húsát izzó rostély szenesíti.

A sárkunyhók körül indázó bíbor szőlővenyigék,
sárga kalász csengő kötege,
méhek zümmje, darvak repülése.
Este sziklaösvényeken találkoznak a feltámadottak.

Fekete víztükör veri vissza a leprások képét;
vagy sárfoltos köpenyük tárják ki sírva
a balzsamos szélnek, mely a rőtes domb felöl árad.

Karcsú cselédek osonnak az éjjeli utcán tétova lépttel,
felkeresni pásztor-szeretőjük.
Szombaton este a kunyhókból lágy ének szava hallik.

Hadd éljen a dalban az ifjú,
a tébolya is, ősz szemöldje, halála,
az elnyugodotté, ki kéken nyitja szemét.
Ó, e viszontlátás milyen szomorú.



Őrültség lépcsői fekete szobákban,
vének árnya nyitott ajtó alatt,
midőn Helian lelke rózsaszínű tükörben nézi magát,
hó és lepra pereg le az arcán.

A falakon a csillagok kihúnytak,
s a fény-rajzolta fehér figurák is.

A szőnyegből sírok csontváza mered ki,
ócska keresztek csöndje a dombon,
édes tömjénillat bíbor éjjeli szélben.

Ó, ti megtört szemek fekete odvakban,
hol sötétebb végzetén szelíd elborulásban
magányosan tűnődik az utód,
kék szemhéját borítja rá a csöndes Isten.

[fordította Erdélyi Z. János]

2011. szeptember 29., csütörtök

Marsall László: Ha hihetném

Ha hihetném: most rám vársz,
meglehet, rád várnék magam is,
vagy csak a rád-várás nem szűnését várnám,
és nem: hamar-elmúlását
még-meg-nem-jöttödig.

Ha tudnám, hogy most mást vársz,
meglehet mást várnék magam is,
vagy csak a rád-nem-várás nem szűnését várnám,
és nem: hamar-elmúlását
talán váratlan megérkeztedig.

*

Ha hihetném: karodban hiányommal
forgolódsz ágyadon,
most hiányodat ölelném át én is
– hiányaként kétegy-hiányunknak –,
oly szorosan,
hogy hátad hiányán karkeresztöltéssel
már magamat is,
oly szorosan,
hogy hiányomat karátöltve, helyetted
a hiányomat ölelném át újra.

2011. szeptember 20., kedd

Charles Bukowski: Vers 43. születésnapomra

egy kriptaszerű szobában
végzem majd egyedül
cigaretta és bor nélkül -
csak egy villanyégő
és egy pocak
őszülő halánték
és némi elégedettség
hogy van tető a fejem a felett.

...reggelente mindenki
elhagyja a házat
rohan dolgozni:
bírók, favágók, vízvezetékszerelők,
orvosok,
újságkihordók, rendőrök,
borbélyok, autómosók,
fogorvosok, virágárusok,
pincérnők, szakácsok,
taxisofőrök...

te pedig a fal felé fordulsz
hogy a nap inkább
a derekad melegítse
és ne süssön
a szemedbe

[fordította Fenyvesi Ottó]

2011. szeptember 12., hétfő

Liu Jü-Hszi: Lány a kertben

Gondosan festett arccal kijött vörös tornyából
a kertbe. Frissen sarjadt nárciszbimbókat számol.
Fejénél szitakötő köröz s rezgeti selymes
szárnyát. A lány borostyán hajtűjébe szerelmes.

[fordította Faludy György]

2011. szeptember 10., szombat

Rába György: Angyalföld 1930

A fröccsök népe nyári örömében
a kéményfüstöt mint sipkát dobálja,
s a nyugtalan lélek földindulása
ünneppé gyűr föl minden szögletet.

Ráncokba szaladt három emelet,
szemközt rozsdás bádog-viskó, szabályos.
Körötte napraforgók alabárdja.
Aztán egy cirkuszkocsi mályva
kalandja két lépésre. Kérges
tenyérbe hajtja orcáját a város.

Mert ez is elvégeztetett.
Vigyázz!
Ne moccanj,
te bugris, ott a sorban!
Csak nyakigláb távíróoszlopok
inalnak innen fejtetlen jövőbe.

Patkócsattogás tépi föl
a vasalatlan hajnali csöndet,
meleg kenyerek alatt
növendék ember C betűje görnyed,
s a világosság fortissimójában
cipészkalapács, porolófa,
üllőcsengés és sziréna
egy zárt kapun dörömböl:
hová jut itt az ember?
Fazékban bólong a poros leander.

Este
a konyhából kiömlő
fény a folyosó rácsára könyöklő
apák alakját bronzba önti,
s az ívlámpák alatt vonulnak
elrévült jegyesek
az apátlan darúkig,
és kétségbeesett
árnyuk a falra úszik.
Egy hanglemez szirmát az éjbe veszti,
s a dalt nem tudják ők se befejezni.

A gyógyszertár s a mészárszék között
éjente kilenc
mozdony dübörög,
csillagközi teherrel a szerelvény
messzi rendeltetésű, –
szemaforként villanunk sínek mentén,
s kordét, gyalog sorsokat a sorompó
összefog, mint a fésű.

2011. szeptember 8., csütörtök

Csoóri Sándor: Nekem most elég, hogy süt a nap

Nekem most elég, hogy süt a Nap.
A nyár agyagedényéről lepattognak a virágok.
Nekem most elég, hogy a fák mozdulatain túl
a mozdulatlan hegyekig látok.

Tökéletes a messzeség és a magasság,
mint a tenger vagy mint egy viharzó női test:
szemem vonzáskörében itt remegnek
s bizonytalanságukkal boldogítanak.

Nekem most elég, hogy süt a Nap.
Látom az elhagyott folyókat; keresik egymást,
látom az arcod a délutáni álom tenyerében
s a babafejű rózsák körmenetét körülötted.

Nem akarok semmire emlékezni,
csak arra, ami ezután lesz, ami ezután lehet.
Fejet hajtok jövendő létem előtt,
mert az még nem én vagyok, az még a mindenség maga.

Nekem most elég, hogy süt a Nap,
hogy érezhetem az érzéketlen kövek melegét is –
Érlelem magamban a csodálkozást számotokra,
hogy annak örömét hagyjam rátok a koponyám helyett.

2011. szeptember 7., szerda

Pilinszky János: Egy arckép alá

Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
Tágasságával, mélységeivel
a néma tenger arcomba világít.
Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.

Öreg vagyok, lerombolt arcomon
csupán a víz ijesztő pusztasága.
A szürkület gránitpora. Csupán
a pórusok brutális csipkefátyla!

Hullámverés. Aztán a puha éj
boldogtalan zajai. Vak rovar,
magam vagyok a rámsötétedő,
a világárva papundekliban.

És egyedűl a feneketlen ágyban.
És egyedül a párnáim között.
Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.

2011. szeptember 4., vasárnap

Kormos István: Luca napra egy korty ital

Mert mákosgubában kanyargott
számig a húsvéti ige,
fázva csipognak rímeim,
mint nyájban hétnapos csibe.
Kétlábú ló: szekeret húztam,
csikart az éhség eleget,
hajamba részeg szöcske fészkelt,
kövéccsel vertem az eget.

Lányokat szemmel csöcsörésztem,
ahogy az ünneplő baka,
mit bántam, ha nyakamba hullt
a tél szikrázó csillaga.
Táncoltatott úr s janicsár,
azaz csak táncoltatott volna:
hazám Normandia s Bretagne,
s főképp Moson, Baranya, Tolna.

Csináltam Anna gyereket,
ne mondják, hogy fajom kihal,
Luca napra is gőzölög
orrom előtt egy korty ital.
Hasig tengerbe gázolok,
vagy más vizekbe lazacért,
értem keresztet hányjatok,
ha kópélelkem hazatért.

2011. szeptember 3., szombat

Kassák Lajos: 0 x 0 = 0

A reménytelenség bazalt oszlopai virágoznak fölöttünk
Éjjel nappal
ijedt fekete lovakon ügetünk a koponyánkban
s néha föl szeretnénk ordítani a kínjainkat de fogaink között
            szétporladnak a hangok
Ó együgyű állatok lovak szamarak és ti borjadzó
tehenek a jószagú istállókban Halleluja
Öntsétek felénk szemetek meleg szomorúságát
Kioldhatatlan tüzek lobognak a mellünkben és rémülten számoljuk
            hogy homlokunk alatt befordulnak a tükrök
Gondoljátok meg a halál tenyerén feküdni reggeltől estig és estétől
            reggelig
Vannak közöttünk akik még emlékezni tudnak a luftballonfejü
            emberekre de ezek naponta
lezuhannak egy láthatatlan toronyból
Vágyaink előtt az útak ketté fűrészelik önmagukat
Gyerekeink kiáltása láncot csörömpöl az éjszakában
Csak hajnalban a sárga madarak hoznak némi enyhülést
Egyenesen a napból szakadnak hozzánk zengő aranylapokban
            és fényességet énekelnek
fölöttünk
Őket nem emészti föl a csönd
Szeretetmeleg uszállyal röpülnek ide oda ők élnek és bizseregnek
            az elesett világ fölött
Mialatt valaki itt vörös szökőkutat hörög a feje köré s mi szörnyű
            bádogpofával fujtatunk a
plafon alá mert minden hiába
mi tudjuk már az orvosok is csak pápaszemes fajankók ezen a csillagon.

Wiedner Krankenhaus, 1920

2011. augusztus 25., csütörtök

Georg Trakl: Foszló falnál...

Foszló falnál piros arcokat
nyelt el az éjjel,
gyermek-csontváz tapogatózik a részeg
árnyékában, szétzúzott nevetés
a borban, izzó bánat,
lelki kín - kő némítja el
az angyal kék hangját
az alvó fülében. Megroskadt fény.

[fordította Erdélyi Z. János]

2011. augusztus 22., hétfő

Kálnoky László: "Etűdök gépzongorára"

Hódolatul Anton Csehov szellemének

1

A rendetlen lakásban
az értelmetlen kacatok.
A fürdőszoba polcán
szájvíz, használt púderpamacs.
A szalonban, a karosszékben szundikáló
középkorú férfi álombeli
vonaton épp nászútra indul
fiatal hitvesével.
De ébredés után nem vált jegyet
sem nővel, sem vonatra.

2

Még kiiszom az üveg alján
maradt kétujjnyi vodkát,
még helyre igazítom
koszos nyakkendőmet, amit
nem kifogásolnak a hölgyek
és urak, akik rám ügyet se vetnek.
Nem is kell hát bocsánatot
kérnem, hogy mint egyszerű iskolamester,
körükbe tolakodtam.

3

Keveset tudtam, azt is elfeledtem.
Nem voltam jó tanuló,
sajnos, még közepes sem.
Körülbelül húsz-harminc mondatot
tudok betéve, azt váltogatom
alkalomszerűen, essék szó
akár szerelemről, akár politikáról,
irodalomról és zenéről,
akár a jövő évi termés
kilátásairól vagy másegyébről.

4

Megállok a mezőn.
A füvek és a gyomok élnek,
én csupán létezem.
Elüldögélek az állomás
várótermében, ámbátor tudom,
erre nem jár már a vonat.
A por-lepte ablakon át
feketedő vakvágányokra látni.

5

Elnézem a föld nyár-aszalta;
repedt kérgét. Borostás arcomat
egy buckához szorítom.
Megmérettem és keveset
nyomtam a latban.
Talán a mérleg volt hibás.
Talán magam, hibát hibára halmozó.

6

Öregedő leányok üldögélnek
s hallgatnak kézimunka közben.
Egyik megszólal, csak hogy mondjon valamit.
Húguk frissen beperdül,
tervei vannak és reményei.
El is hadarja mindet.
Nővérei bólogatnak.
Tudják, hogy elmúlnak az évek.
Ez az üde leány is
úgy ül közöttük, nem is oly sokára,
ahogyan ők ülnek évek óta.
Az ő kezében is olló és gombolyag lesz,
s ha elvágja a pamutszálat, nem életfonalat
metsz el, csak saját életüknek
egy-egy légyzümmögéses, szürke percét.

7

Szól a kert közepén
a gépzongora, a század csodája,
a fővárosi élet hírnöke.
Zápor zuhog, de nincs fölötte ponyva.
Jövő nyárra lehangolódik
a hangszer, egy ízben még üzennek
a zongorahangolónak, aki nem jön.
Másodszor nem küldenek érte.
Két-három év, és megeszi
a rekedt húrokat a rozsda.

2011. augusztus 17., szerda

Yvan Goll: Hiób

I.

Holdfejsze
Hatolj velőmbe

Hogy cédrusom
Eltorlaszolja holnap
Útját a tüzes paripáknak

Vérem elaggott oroszlánjai
Hiába sírnak gazellák után
Fejemben féregrágta csontok
Korhadnak

Foszforeszkálva
Függ melkasomban
Az idegen szív

II.

Megőszült mész eméssz el
Marj szét fiatal só
Boldogság a halál

És mégis táplál
A jódtól csillogó
Holttenger hala

Fekélyeimben
A halál tavaszának
Rózsáit ápolom

Hetven leégett csűr!
Hét elpusztult fiú!
Nyomorúság netovábbja!

Mint az utolsó olajfa
Az ázsiai pusztában
Csontvázam úgy mered

Mivégre élek mégis?
Hogy bizonyítsalak tenmagad előtt
Bizonytalan Isten

III.

Úgy mondod az utolsó olajfa?
De hisz aranysárga olaj
Csorog ágaimon
Mik áldani tanultak

Szemem üvegházában
A forróégövi nap érik

Gyökérlábam márványba mélyed

Halljad Izrael
Vagyok a tíz kenyér fája
Vagyok a lángbetűkkel írott
Tüzes könyv

Vagyok a háromágú gyertyatartó
Hol a szivárványos tekintetű
Madarak lakoznak

[fordította Kálnoky László]

2011. augusztus 15., hétfő

T. S. Eliot: Előjátékok

I.

Marhasültszagú téli est
terjeng az átjárókban. Épp
hat óra.
Füstölgő napok csonkja ég.
Most gyors záporban elmerül
lábad körül
az üres telken eldobott
újság s lehullt lomb szennyesen;
eső kopog
törött zsalun, kéményfejen;
az utcasarkon elhagyott
konflisló páráll, dobrokol.
S ekkor kigyúl a lámpasor.

II.

A reggelt poshadt árpalé
szaga ébresztgeti
a fűrészporos út felől,
hol kávémérések felé
ezernyi sáros láb tolong.
Idézve jelmezek sorát,
miket az idő visel,
a sok-sok kézre gondolunk,
mely most albérleti szobák
kopott redőnyét húzza fel.

III.

Földre dobtad a takarót,
hanyatt feküdtél, és figyelted
féléberen, hogy az éj kibontja
az undorító képeket,
melyekből összeállt a lelked,
s mik felszálltak a plafonra.
S hogy fölébredt a világ,
és a fény besurrant a redőnyön,
s verebek csipogtak a tetőkön,
utca-látomást láttál magad,
melyet az utca föl se foghat;
ágy szélén ültél ezalatt, hol
kiszedted a papírt hajadból,
vagy éppen sárga talpadat
két szurtos tenyeredbe fogtad.

IV.

Lelke kinyúlt az égen át,
mely egy háztömb mögött fakul,
vagy négy, öt és hat óra tájt
lábak tapossák konokul;
vaskos ujjak tömnek pipát;
esti lapok és bizonyos
tények felől biztos szemek;
egy sötétedő utca lelke
vágyik a világért felelni.

Ábrándok fonódnak valamennyi
képre, s megindítanak:
valami végtelen jó jut eszembe,
aminél nincs fájdalmasabb.

Kacagj, s töröld meg a szád előbb;
a keringő bolygók vén banyák,
üres telken szednek tüzelőt.

[fordította Kálnoky László]

2011. augusztus 14., vasárnap

Tolnai Ottó: ettünk tatárt

voltunk pesten és budán
a flamingónak éppen olyan émelyítő színe van
mint a nagymama békebeli kombinéjának
áztattam magam a gellértben soká
egy sárga vizet okádó indigóoroszlán alatt
a hősök terén beszélgettem a vezérekkel
olyan felemelő lett volna ha valaki felemel hozzájuk
és sorban megkopogtathatom a bronzormányukat
a népstadionban láttuk a görögök vereségét
és az egyik antikváriumban megvettem végre
apa kedvenc gyerekkori könyvét a tizenötéves kapitányt
aztán meg ettünk tatárt
ez a divatos kaja most a pesti srácok között

2011. június 24., péntek

Határ Győző: Gnózis

és hulltak a lények és esőztek; és nagyon-nagy or-
sókon fonódott az elvékonyodó ondószál

és aláperegtek a lények a permetező ikraesőben és
leestek a gyíkok a csíkok a vízicsiklók és ellebegett
a csikóhal-csatasor

és nyiladoztak az ajakhalak és tátogtak a farkasha-
lak és világítottak a kantárhalak és ütöttek a sajgató-
halak és kiábrázolódtak a mindenféle víz-alatt-bók-
lászó bálványok szájjal előre a fenséges-förtelmes to-
longásban

és fellökte teremtményeit a lények morgó forgója
a sárga sárvulkánok forró vidékén és dobódott lelkes
vassarkantyú és lökődött lelkes sziklagurulantyú
vese-pát korund-zúza horzsa-gyomor és minden
siserák függeszkedő szemükkel fél-előre és az apoka-
tasztázis pantón iránt

és feliramkalimpált a gránátbumeráng lelkes lénye
és visszaesett és fellámpakalimpált a bombaziliszkusz
lelkes fénye és visszalebegett és felhármatszikrázott a
világítóféreg lelkes párája és visszahanyatlott és el-
apadtanak és alámentek a lénytelenítő maróval-pe-
zsegő tekenőjén és eltűntenek a maróban

és ment az emberlény mozdulatlan és nem moz-
dult a hátára fordított

és bezáródott vele a zsilip és beékelődött a véle
tengerző maró nyákban holott a halotti kopoltyú
véle leveleg

bölcsen és mulyán a gyász maflái mellétették a
gyász öreg tudományát kinek kövérjével eltelvék a
gyász minden fő mamlaszai és nyírettyű-kerekével
megkordították a gyász orgonákulumát

és felfeszegeték a száját és belekopácsolták amaz
Elő-Lény minden csicsergő dícséretét ki a lényszerző
de ő maga nem

és megállt a Corpus Hermeticum az ő garatján és
intelmes énekkel megabajogta a boldog bulldogok
kara de ő maga nem - és megrekedt az Oracula
Chaldaica az ő rágóján és töves mondatokkal táro-
gatta a kürti károgók kara de ő maga nem

hogy ő is felindulván elinduljon a távíróhuzalok
iramzuhanásán a tengelicével és a cinkével az apo-
katasztázis pantón iránt és hol a vég széle megfes-
lik belezubogjon szemébe-fülébe a döglésből meg-
éledő pleromatikus és olyigen nagyságos értesülés
kit csak a mamlaszi beavatott harmadik haja hajaz
de ő maga nem

és felforrósodik a szárazlég az emberlény utolsó
kamaráján hol a rostély pogácsasütője belesüti a há-
tára fordított utolsó bélyegér és a halotti kopoltyú
felleveleg

és aki eddig néki a fonák arcát mutatta és akinek ő
is miaculum miaculorum minden molekulájával oly
eljajgathatatlan meztelen: a tűzelem megemelkedik
vele hogy különbolyhozott minden pernyéjével fel-
vöröslőn t ú l l á s s o n ameddig ember imádása
elér: a szolgalegény istenen kinek szolgalakása a
Hold te alantas demiurgoszodon föld népe túlon
túlra a plerómában lakozóra rá egyenest

de ő nem

és hulltak a lények és esőztek; és nagyon-nagy or-
sókon fonódott az elvékonyodó ondószál

2011. június 21., kedd

Petri György: Horatiusnak rossz napja van

A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – –
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit én majd véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.
Irassák rám a házukat, és haljanak meg.

Kassák Lajos: Két fűszállal a kezemben

Merre és hová menjek most
kérdezem magamtól és elindulok
bizonytalan léptekkel mint a vakok.
Örvénylik az idő
hullámzik a tér
s íme a megsebzett fák
kiégett házak romjai közt
merre és hová menjek most.

Ki rabolta el a sikátorok kulcsát
hogy bezárja felettük az ég kapuját
tengernyi kék lepedőt mutassatok
a hold fénylő szarvát legalább.
A hajnal pirkadását keresem
a szelíd rózsaszínű flamingót
aki ott vergődik vérbefagyottan
az éjszaka mancsai alatt.

Ki tépte le hajdani szép városunk díszeit
ki átkozta el az erdőket tengereket
a sivatag pálmaligeteit ahol
az álmok rózsái illatoznak anyaszült meztelen.

Hunyt szemeimmel látom mindezt
és érzékletesen tapintom mint a valóság homokját
a csókot amivel annyi asszony megajándékozott.
Mégis egyedül lépkedek egy korhadt falépcsőn
hallom saját csontjaim nyikordulását
keserű szagokat hoz felém a szél
tépett vitorlákkal érkezik
tarka repülőhalak kiséretében
és nagy zenebonával mint aki
tömény alkoholtól részeg.
Csörömpöli és dudálja hogy ki vagyok én
félreismerve lényem üvegét jellemem acélját.
Baráttalannak és rokontalannak mond engem a szél.
Havas viharokat zúdít rám hogy hulljak el
s ha elpusztultam ördögfiókák táncát lejti sírom felett
nem is sejtve a csodát amely a valóságnál igazabb
nem is sejtve hogy a halhatatlanság angyala
kézenfogva vezet át a zöld vesszőből font hídon
mely a születést összeköti a halállal
hogy az azúr kék vizében mossuk ki szennyesünk.

Mozart Requiemjét hallgatom éppen
és galambok keringenek szobám négy fala közt.
Szentlélek hószín madarai
ti nem lesztek hozzám hűtlenek soha
arany csőrötök felhasítja a titok burkát
s a jóság szeme könnybelábad az örömtől.

Világunk minden terheivel a vállamon
csak járom a rozoga falépcsőt most már körbe-körbe
nem haldokolhat senki
hogy én bele ne haljak a meggyötört párnán
nem születhet meg senki
hogy az ő fényeiben én is újjá ne szülessek.

Ó madarak mindenféle madarak
amint tojásaitokat költitek a csönd burája alatt
farkasok amint sovány árnyéktokat vonszoljátok
télidők súlyos fejszéi és kifent kardjai közt
halászok akik átszűritek a mélykék óceánokat
s a Gondviselés jeleit látjátok a távolban
kurvák és apácák akik más más éhséggel és szomjúsággal
bogozzátok a kegyetlen szerelem csomóit mindhiába.

Egyetlen túlfeszített húron pendül az életünk
hiába szólnak Mozart kürtjei
mintha a Paradicsom kapui végülis kinyílnának.
A gyötrődés foglyai vagyunk s hogyan nyilhatnának meg a kapuk
ahol a szív hallgat s az agy még mélyebben hallgat
egy strucc vagy egy béka feneke alatt.
Csak befelé tudunk kérdezni
és nincs válaszunk nincsen.
Egyetlen örömöm hogy emlékszem az időre
mikor először hallottam meg a holt tárgyak sugallatát
mikor a karácsonyfenyő ága először változott
lángoló ecsetté a kezemben.
Micsoda idő volt ez s micsoda emlékek
álarcában tér hozzám vissza
százujjú kezét a vállamra teszi
és kérdez.
Nem tudok felelni.
Egy vagyok én a templom egerei közül
baráttalan és rokontalan ahogyan a szél mondja.
Hajdani szép városunk romjai közt bolyongok
a rozoga falépcsőn föl-le
föl-le
gyakorta érintve a horizont szélét
ahol a napgyümölcs magja izzik fel vörösen
s a lenge fény járja hajnali táncát
a láthatatlan kötélen
mely ég és föld között feszül.
A szél pedig dudálja és csörömpöli hazugul
hogy ki vagyok én miközben bemocskolja
lényem üvegét jellemem acélját.

2011. június 7., kedd

Weöres Sándor: Nem élni könnyebb

Nem élni könnyebb. Mert kígyómarástól
csak az fél, kinek forró az ere.
Még egy percünk se szűz az elmulástól,
a halál élő nyaka-kötele.

Megérint egy változatlan világról
pár kóbor sejtelem igézete:
mint mérnénk föl: valóság, vagy mese?
lehet-e kévét kötni napsugárból?

Nem élni könnyebb. S a szabadulástól
hogy fél, ki öl-zabál és kínba görnyed
s mint szélmalom, buzgón leget lapátol!

A fürdőben mennyi víg test ficánkol:
száz év, és óceánban tündökölnek.
Meghalni nem könnyű. Nem élni könnyebb.

2011. június 4., szombat

Marsall László: Változatok egy témára

Távolléted hízlalja karórámat,
fölém égboltozódó üveglapja alatt
látóhatártalan szám-sivatag,
véget nem érő kettyenés-vájta árok,
mélyén egy várakozástól aszott
múmia körbevánszorog

*
Távolléted egemet zsugorítja
karórám konvex üvegévé olvadó lapja alatt
torlódó szűkös szám-sivatag,
szapora ketyegés záporában
vágtat egy soha kifulladó
gőzölgő maratoni futó.

*
Távolléted hízlalja új ruhámat,
mennyezetemmé terülő válltömések alatt
fekete, notesszel bélelt sivatag,
golyóstoll-rajzolta tinta-árok
mélyén egy várakozástól aszott
meztelen gyerek kucorog

*
Távolléted szobámat zsugorítja,
svájcisapkámmá omló mennyezete alatt
kiégett villanykörte-sivatag,
csüngő jojózó izzószálak
spirálisan egy hóka-fakó
sovány pofájú kapaszkodó.

*
Távolléted koponyám zsugorítja
cigarettadobozzá, csontfödele alatt
függőleges dohányrúd-sivatag,
véget nem érő füstölgésben
örök várakozástól aszott
szürke nikotinista tántorog.

*
Távolléted hízlalja cigarettadobozomat
koponyámmá gömbülő boltozata alatt
füstölgő neuron-sivatag,
s a pókhálódzó barázdákban
labirintushoz szokott
mentol-ariadné angyalok.