2011. május 15., vasárnap

T. S. Eliot: J. Alfred Prufrock szerelmi éneke

´S'io credessi che mia risposta fosse
A persona che mai tornasse al mondo,
Questa fiamma staria senza piu scosse.
Ma per cio che giammai di questo fondo
Non turno vivo alcun, s' i' odo il vero,
Senza tema d'infamia ti rispondo.´

["Ha azt hinném, hogy olyannal beszélek,
ki földre megy még: volna jó okom rá,
hogy lángom többet moccantani féljek.
De mert tudom, hogy nincs mi visszavonná,
ki egyszer itt van: szólok íme bátran,
mert szóm nem válhatik gyalázatommá..."

Dante: Pokol, XXVII. 61-66. Babits Mihály fordítása]


Induljunk el, te meg én,
Ha már kiterült az éj a város egén,
Mint az elkábított beteg a műtőn;
Menjünk a félüres utcákon át,
Hol olcsó szállodák
Barlangjába hív a kalandos éj,
Kocsmák fűrészporán osztrigahéj:
Az utcák: összekapcsolódó szürke érvek,
Rejtett céllal kísérnek.
S a nyomasztó kérdés felé vezetnek...
Feleletet rá ne keressél.
Menjünk, mert kezdődik az estély.

A teremben sétálgatnak a ladyk,
És Michelangelót dicsérik.

A sárga köd háta az ablakot súrolja,
Ablaktáblákhoz ér a sárga füstnek orra,
Mely az est zugaiba ölti nyelvét,
És imbolyogva száll el a csatorna
Pocsolyái fölött, s kémények korma hull rá;
Elsiklik a terasz mellett, és a derült
Október-éjszakát látva körülkarolja
A házat, és legott álomba szenderül.

Eljön majd ideje
Az utcán végigsikló sárga ködnek,
Mely hátát ablakokhoz dörgöli;
Lesz rá idő, lesz rá idő,
Hogy készítsd arcodat, s más arcok meg ne lepjék;
Alkotnod és pusztítanod lehet még,
Bőven marad idejük a kezeknek,
Hogy a nagy kérdést tányérodra vessék;
Lesz időm s időd tehát
Százszor megingani, és lesz időnk ezernyi
Ábrándra, s álmainkat józanul szemügyre venni,
Amíg kétszersültet kapunk, s hozzá teát.

A teremben sétálgatnak a ladyk,
És Michelangelót dicsérik.

Lesz arra majd időm,
Hogy megfontoljam: "Merjek, vagy ne merjek?",
Hogy megforduljak, s a lépcsőn lemenjek
Tonzúrájával gyér hajú fejemnek --
(Megjegyzik: "Haja megritkult fején!")
Zsakettem jól szabott, gallérom tiszta és kemény,
Nyakkendőm nem hivalkodó, ízléses tű tartja helyén --
(Megjegyzik: "Pipaszárlábú szegény!")
Vakmerőn
A mindenséget ostromoljam?
Egy perc elég idő, hogy
Döntés, majd ellenérv szülessék és omoljon.

Mert régen ismerős, mind ismerős nekem
A reggel, délután s az alkonyat.
Kávéskanalanként mértem ki életem,
És ismerek halódó hangokat,
Messzi teremből szűrődő zenét.
Hát merhetek-e még?

S hogy merjek, ha a sok szem mind előjön újra,
S kész meghatározás-hálóját rám veti?
Ha én magam vagyok a tű hegyére szúrva,
S vonaglom a falon, kínban csapkodva még ott,
Szám hogy köphesse ki
A tettek és napok gyűjtötte váladékot?
S hogyan kezdjek neki?

S minden kart ismerek, karjait mind a nőknek,
Ékszerrel díszesen, fehérnek, meztelennek,
(Lámpafényben barnás pihéik megjelennek!)
Bőrükről száll a parfőm,
Azért olyan zavart főm,
Ha karfán nyugszanak, vagy sállal bíbelődnek.
Így hát merhetek-e?
S hogyan kezdjek bele?

. . . . .

Elmondjam azt, hogy alkonyatkor mennyit kóboroltam
Szűk utcákban? Ingujjas emberek könyököltek az ablakokban.
Elnéztem, mily magányosak, míg pipájukból szürke füst kerengett...
Bár rák volnék, és fúrhatná ki két
Érdes ollóm a tenger fenekét!

. . . . .

Nézd, a délután s az este mily szelíden szunnyad el!
Karcsú ujjak becézik, szendereg,
Unatkozik... megjátssza, hogy beteg,
Elnyúlva hever mellettünk a padlón.
Túl a teán, a fagylalton, a süteményeken,
A pillanatot végsőkig feszíthetem?
S bár sírtam, böjtöltem, és könyörögtem,
S láttam, amint tálon hozták fejem,
(Félkopasz volt e fő),
Mégsem vagyok próféta -- üsse kő!
Nagyságom pillanata lobogva szemembe ötlött,
S láttam az égi lakájt, vigyorogva tartotta elém a felöltőt.
Egyszóval, megijedtem.

S érdemes volna mindezek után,
Túl a narancsízen, a boron, teán,
Csevegve régimódi porcelán
Között, mi tette volna érdemessé,
A témát egy mosollyal vágni ketté,
A nyomasztó kérdés felé gurítva el
A mindenségből gyúrt kicsiny golyót,
Mondván: "Lázár vagyok, aki a sírüregből
Kikelt, hozzád beszél, mindenre megfelel" --
Ha valaki a pamlagon hanyatt dől,
És szól: "Egyáltalán nem így képzeltem el,
Nem így képzeltem el."

S érdemes volna mindezek után,
Lenne értelme még,
Alkonyatok, kis kertek és frissen locsolt utcák után.
Túl a regényeken, teáscsészéken és a padlót végigsöprő sleppeken,
S túl annyi mindenen még? --
Amire gondolok, hiába magyarázom!
De mintha bűvös lámpa szőne mintát idegrostjaimból a vásznon:
Érdemes volna, hogyha valaki,
Míg sálját igazítja, vagy pamlagon hever,
Félrenézve azt mondaná:
"Nem így képzeltem el,
Egyáltalán nem így képzeltem el."

. . . . .

Nem! Nem vagyok Hamlet királyfi, nem is törekszem erre;
Talán kíséretéből egy udvaronc lehetnék,
A kifejlet felé gördítve a cselekményt,
Eszköz csupán; ha kell, tanácsot ont,
Boldog, ha szükség van szolgálatára,
Előrelátó, furfangos, de gyáva;
Bár mindig kész magvas szentenciákra,
Kissé buta, a kacagást kiváltja --
S néha majdnem a Bolond.

Már nem vagyok a hajdani...
Nadrágom szárát ezután fölhajtva fogom hordani.
Válasszam a hajam fülemnél? Szabad barackot ennem,
S fehér flanellruhában a tengerpartra mennem?
Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem.

Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.

Láttam a hullámok hátán vágtatni őket,
Fésülték a habok szétkuszált üstökét,
A szél fújt, és a víz fehér lett, majd sötét.

Álmunkban láttuk a tenger alatti termet,
A sellőket, akik rőt koszorúkat adtak,
S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak.

[fordította Kálnoky László]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése