2011. november 29., kedd

Anne Sexton: Az abortusz

Valaki megszületendő
most mégis elment.

Hogy a föld csücsörített, s rügyeivel
bomladozott megint, cipőt
váltottam, s - Délre fel.

Hol a Kék Hegyek oly nagy-végtelenül
görbítik hátukat, krétarajz
macska, zöld bunda felül,

az út mosódeszkája tört
szürke lett, gonoszul, hol a szén
vet vak-szem-alja kört,

Valaki megszületendő
most mégis elment.

öröksnidling, a fű meredt,
s én is néztem, hol nyel el a föld,
s hány törékeny élet van - s lehet?

Pennsylvania jött, kis töpörödött
apóval, nem volt mesealak...
S volt-nincs, hogy a vágy és műve örök.

Haza, akkor. Gyérült az ég,
magas ablak, semmire. Út
hártyája bádog, négy kerék.
Valaki megszületendő
most akkor elment.

Úgy, asszony, vesztés nélküli
halál logikája. Avagy: te gyáva;
tűntöd tűnt véred fürdeti.

[fordította Tandori Dezső]

2011. november 26., szombat

Charles Bukowski: Ez a mocskos, harcias játék

Látom, amint e. e. cummings rumot iszik tonikkal egy fehér ház verandáján ülve
Látom, amint Ezra létezését bizonyító látogatókat fogad St. Lizben
Látom, amint Hart Crane elutasítja irodalomimádó hölgyek ajánlatait egy
tengerjárón, miközben a hajósinasra vágyik
Látom, amint Hemingway vadászpuskájának tisztítása közben apjára gondol
Látom, amint Dosztojevszkij mindenét elveszíti ruletten az Isten ellen
Látom, amint Carson McCullers whiskybe mártja gyönyörű lelkét
Látom, amint az a nyafogó Li Po kineveti a romlandó szót követô szót
Látom, amint Sherwood Anderson lenyeli azt a fogpiszkálót, mely végzett vele
Látom, amint William Saroyan ihletet vesztve ül malibui tengerparti házában
hiába várva a visszatérő szerencsét
Látom, amint Timothy Leary buliról bulira, asztalról asztalra járva reméli, hogy
felismerik
Látom, amint Chalterton patkánymérget vásárol
Látom, amint Pascal forróvizes kádba ül pengével felszerelkezve
Látom, amint Ginsberg az Üvöltésrôl áttér a tehénbőgésre a brooklyni egyetem
professzori pulpitusán
Látom, amint Henry Miller, miután rég abbahagyta az írást, egyetemi lapoknál ad
fel titkárnőt keresô hirdetéseket
Látom, amint Richard Brautigen öregszik, senki nem veszi könyveit, szerelmi
élete elrohadt, látom, amint elsorvasztja magát hegyháti faházában
Látom az alkotás szükségességét, szeretetét és veszélyét
Látom, amint az alkotás megszűnik, miközben a test tovább él, bár gyakran
kedve ellenére
Az élet halála mielőtt meghal az élet
Tolsztoj magányosan üldögél az útszélen
Minden nap, minden éjjel
örökkön örökké
Véres, vizeletes borba fagyott virágok

[fordította Gyukics Gábor]

Danilo Kiš: Lehangolt zongora

fekete erdők sétányán elhalad
egy apáca
kerékpáron

egy rendőr keresztet vet
a székesegyház előtt

egy csipkekatedrális

egy öregasszony kínálja szerelmét
harmincöt frankért
plusz a szoba

egy boltban a sarkon
meleg pizsamát vehetsz
meg rágógumit
a kutyádnak

egy részeg matróz
az utca ölelésében

egy kávéházban kakaót
meg nehéz szeszeket mérnek

egy nyúlánk kongói
olyan mint egy kenguru
nyilvánosan meghal
a honvágytól

egy fiatal pincérnő szemei
az Itália kávéházból
olyanok mint modigliani
asszonyainak szeme

egy részeg német emlékezik
marija kazinszka lengyel asszonyra
akit egyik kezében pisztolyt
a másikban a bal mellét fogva
ölelt
1943-ban

egy lehangolt
zongora
a menekülés kikötőjére emlékeztet
párizsban
ahol sírtam egy este
nézve hogyan ölelkezik
egy szerelmespár

Strasbourg, 1962

(L. I.)

2011. november 25., péntek

Danilo Kiš: Aranyeső

Ami történt
majdnem olyan mint a vetélés
mikor a fogamzás és a szülés
között eltűnnek az idő határai
és minden dolog hihetetlenül
egyszerre történik

valami különös gyöngeség
és erő állapota
és úgy érzem át mint a
vízkeresztet mint
az istenkáromlást mint
az angyali üdvözletet mint
valami ismeretlen eljövetelét
mint maga a bizonytalanság
mint általános hervadás
mint csomópont
ahol az ellentmondások
átszelik egymást
mint az aranyeső
isteni spermától
terhes

azt az órát becsülik
még a barátaim is
akkor (talán) érzik
erőmet
a majdhogynem istenit
és félelemmel észleli
húgom és
feleségem
mert nyilván vetéléseikre
emlékezteti őket
és szülési
fájdalmaikra
ezért magamra hagynak
feleségem valami terhes
kétértelmű
hallgatásba merül
húgom pedig lábujjhegyen
lépked és öntudatlan
idehoz egy lavór
langyos vizet
némileg zavartan
és ijedten
mellesleg nagyon naivan
és átlátszón
mentegetőzve

hogy ez a lavór víz
jó lehet ha a szédüléstől
hányni kezdek vagy legalább
megnedvesíthetem homlokom
vagy megmoshatom a lábamat

és lehet hogy ebből az egészből
született ez a szörnyeteg
(ez a költemény)
mert jövetelét
nem kísérte sem
villám sem az anyaság
kötelező sikolya sem az
apaságé sem
kóbor üstökös

habár a hallgatás
tiszteletre volt
méltó

de valami szörnyszülött
jött a világra
a fiam vagy az apám vagy
az ikertestvérem
az ördög tudja
valami nyálkás varasbéka
kígyógömbölyeg
lábatlan gyík tengeri kígyó
valami véres csomó
szem nélkül arctalan
ebihal
szárnytalan madár
öngyilkos madár
köpet elkeveredve
az elvetélt szörnyszülött
vérével, akinek agya rám
semmiben sem hasonlít de
véremhez
mégis annyira közel
mellhártyámban fogant
jelenség amiről írnak
az orvosi szaklapok
szörnyeteg amit
formalinban őriznek
a polcon vérfertőzés
bűnös szerelmének
gyümölcse
oedipus magja in status nascendi

a tévedhetetlen isten
végzetes tévedése
önmagát szerető medúza
amőba sótalan nyálka
önfertőzés gyümölcse
az agónia embriója a vörös
vér és a zöld növény
keveréke

(mi lehetett volna
az előjelek alapján
énekek éneke szárnyas
niké a milói vénusz
jobb keze mona lisa
mosolya krisztus mózes
istenember)

de hát tehetek én
arról hogy nem tudom
kihordani a magzatot
legyen az akár isteni
184 napig a véremben
a bensőmben
mit is tehettem volna mást
mint hogy a vécébe
dobjam a szörnyet
hogy lehúzzam utána
a vizet
mintha mi sem
történt volna
nem vagyok hülye
önimádóan őrizni
az üveg spirituszban
(elég nagy bűn
ez a költemény is
mindegyik költemény)
húgom elviszi a lavórt
megkövült arccal mintha
halott lenne
a házban feleségem
szótlanul hozza fehér
ingemet

(L. I.)

Szögedi Szabó Béla: Amundsen

AMUNDSEN ÁLMA

Forog.
Gyémántokat rak a föld köré,
az aranyékszeresek hiúzszemével
mér végig az ágyban.
Alszol, de vékony szemréseden
mint szálkásodó falon,
ki-be jár, csapkod a szélhozta,
sós tenger.

AMUNDSEN VIDÉKEN

norvég urak parasztok melegszenek
bársonykabátban ropják a táncot
a történelem nélküli idő
az idő nélküli idő
kegyelemmé szelídült
meztelen női vállak
a mindenható hegesztőszemüvegén is átütő
fehér ragyogás

&

gyapjúharisnyájukon még ott a dér
nehezen enged fel a fagy
mikor a füttyszó elhangzik
az aláereszkedő félhomályban
valaki átcselezi magát a pálya
másik oldalára

AMUNDSEN OTTHON

Hagyod, hogy szétcsapódjon konyhádban a liszt,
szét a falakra,
a mosdó fölött mint poroltók fehér füstje kavarog,
akár valami lassított, fekete-fehér filmkockákon;

rágyújtasz, szájadhoz emeled a poharat,
míg rakódik
finom rétegekben, száll alá a halánték kopár szikla-
falát érintve a semminél is szelídebb, lágyabb hó,
égi hamu.

AMUNDSEN ÚTJA

valaki vonul a télben; asszonyok,
lázas prémvadászok húznak el orrod előtt,
rozzant szánokon heverve szólnak, még
egyre hidegebb lesz, kemény és feszes
tükörként mered rád a felszín, ott
a jég felvillantja mind az arcokat, e lenti,
csiszolt ablakot míg szét nem repeszti a láb;

először az apró, jéghártyás tócsákra figyeltél,
kéreggé fagyott izomzatát lested a földnek,
mely furcsa ismétlődések, gyűrődés-rajzok
rendszertelen rendjeként játszotta el
a megfoghatatlant,
majd leereszkedtél a völgybe, hol vadalmafa állott,
és tiszafák hosszú sora a kopár láp előtt,
kezdetben az apró, érinthető tócsákra figyeltél,

a hajszálgyökerek préselt karcaira.

AMUNDSEN MEGÉRKEZÉSE

valaki azt mondta ó az
valaki azt mondta most már
fel kell hagyni a kenyérsütéssel
a nullás kő súlyos mágnesétől sújtva
posztolunk
abszolút koreográfia abszurd tangó
lilára vert ágyékkal forogni
a kristálypalota belsejében

AMUNDSEN HALÁLA

"things fall apart,
the centre cannot hold"
(W B. Yeats)

felébredtél, csapzott és fáradt voltál,
de valami újra és megtéveszthetetlenül észak felé
fordított,
kinyitottad az ablakot; éles szél csapott hirtelen
arcul,
papír után néztél, ám amikor végre találtál,
már nem tudtad, begyújtani akartál-e vagy írni,
leültél hát, semmi se jutott az eszedbe,
hol, merre jártál, jártál-e valaha házon kívül,
vagy csupán ebben, itt, mint egy álomban,
itt történt, ami megtörténhetett,
messziről szarvasbőgés hallatszott,
de te azt hitted, a hang -
mely megrezegteti a fából hasított poharakat,
késeket -,
az ágy alól, a szekrény mögül szól,
légszomjtól gyötörve futkosni kezdtél,
benéztél az ágy alá, fölborítottad az asztalt,
puskát ragadtál, átlőtted a szekrényajtót,
a házból kilépve megcéloztad a havat,
míg a vakító, habzó porban őzek futottak a patakig,
visszanéztek még,
majd lázas, barna arcukról lepergett
a megfagyott sár.

2011. november 16., szerda

Király Zoltán: A nőkről, a buddhizmusról, Rinpocséről és tanításairól

fiam,
ha találkozol egy nővel,
mélyen egymásba néztek,
és reggel Buddha azt mondja:
Ember, ezt neked szántam. Vedd el.

ha találkozol egy másik nővel,
erkölcsöt feszíttek,
és Buddha reggel azt mondja:
Ember, ezt is neked szántam. Vedd el.

bármilyen nővel találkozz,
ha Buddha reggel semmit sem szól:
állj odébb.

Sziveri János: Bábel

lengő lófejek a csillagok
csörögnek de én csak hallgatok
mint az üvegcse melyhez kavics ha koccan
széttörik bár meg se moccan

édeskés illatok enyvesednek
könnye hullik téli fenyveseknek
piheg a szelíd karácsony
nőm haja akár a bársony

az éjben eső felesel rólam locsog
járdára zuhog csattog a mocsok
ravasz hó helyett a tűk a vatták
életem az ördögöknek adták

erőlködöm emelkedném - nem lehet
rákgyanús maroknyi fekély a lelet
gatya nélkül fetrengek az ágyon
nem is eszem s párnám lehányom

bőröm alá kesztyűs kézzel nyúlnak
elképzelnek ürgének nyúlnak
33 éves lézengő árva apostol
keserű dolgokba megint belekóstol

talán ez már a végső kálvária
a pohárban tiszta víz várja
hogy e megnyomorító tudást
fölismerjem mint Krisztus Júdást

langyos dallamra ráng a szív
bármit ha szólt most visszaszív
andalítóan lágy húgy csörgedez
töri vállamat a fakereszt

általánosít az intenzív osztály
vidd haza csomagod vidd el amit hoztál
szemed tükrét hagyd csak itt nekem
nélküle értelmét semminek nem lelem

csöndesen beborul szenesedik az ablak
lényem legbenső kuckójába raklak
mitévő legyek szállnak
árnyam körül a szárnyak

és te hallod-e az ócska dallamot
melyre az elmúlásba ballagok
cseppek csöpögnek egyenest az érbe
tápvizet kapok vérért cserébe

megcsapott a halál szele
együtt hálok kelek vele
akár a lepedő rám tapadt -
párna gyötri a hátamat

a nyárfák tűhegyes csúcsa fázik
a megriadt égbe mártózva ázik
nem látni mást a harmadik emeletről
megfeledkezem halkan a leheletről

hőse lettem újra édes Erzsébet
szemérmetlenül költőd versének
hamuszürke gyáva hajnalokon
elszökni tőled bár semmi okom

egyre közeledem a halálhoz
eső esik vagy izzadok talán hoz
valami heveny változást
ez az álom nélküli álmodás

tekintetem mint padlón a szappan
odafagyott oly mozdulatlan
testem láttán elfog a szédület:
romba dőlt bábeli épület

meddig leszek még bőrömnek bérlője
a józanság olykor ráront az élőre
pántolt kobakomból kifelé tolat
a hirtelen fölnyergelt gondolat

annak ki urasan végezheti dolgát
minek megjátszania a szolgát
érdemes-e menekülni innen
gyarlóságomat ha magammal kell vinnem

bestiák sora sürög-forog
egyikük hörög másikuk morog
farkát morzsolva réved a sátán
szőrzete felmered a hátán

szenny nemesíti a lázongó kant
tükörből lesem e bárdolatlant
mint lantokat forgató rozsdás eke
előttem gördül hiányzó kereke

tűvel átdöfött fallosza himbál
láthatja bárki aki csak kint áll
minemű lény ő ha szája habzik
ha magáért hevül ha önmagával bagzik

ó istenem csak ennyit érek
kezeim immár hullafehérek
ablakra tapad a hajnali pára
eleget féltem eltűnök nemsokára

a levegőt köztetek nem sokáig rontom
bőrömön átvilágít a csontom
habzó fellegek leve csorog
kétharmad gyomrom nélkülem korog

félbehagyott mondat annyit sem érek
lángol a bendőm mintha méreg
égne húsom alatt valahol legbelül
hol étkek helyett alvadt vér feszül

most hirtelen természetellenes
kegyelet vagy üdvözülés kellemes
áramlata jár át és lelkemben cirkál
illik-e költőnek hogy ilyesmit firkál

semmi nem igazolja vereségünket
nyakamon az ér már alig lüktet
isten természet történelem
kibabráltatok jócskán velem

a pokolba új lakó költözik
selyembe brokátba gézbe öltözik
nincs szükség metafizikus személyzetre
hogyha halálra vagyunk kiképezve

üregek végén üregek vannak
egyremegy neveznek nősténynek kannak
a pokol csak óriási szálloda
száll ide lelkünk száll oda

új lakó költözik az üres lakásba
felkészítenek az összevarrásra
s miközben testem még földi börtöné
szembogarak gyűlnek a fény köré

huzatban aszalódik az arcom
kire hárítsam saját kudarcom
nincs erő mi bukásom felülmúlja
vereségemnek vagyok féktelen tanúja

megmászom ismét a három emeletet
kihagyva néhány elcsépelt jelenetet
épülök de szellemem tovább rombolom
halálomat türelmesen begombolom

Az éjben eső felesel, rólam locsog -
járdára zuhog, csattog a mocsok.
Lóg az orromból műanyag kábel;
dühöng a szívem, dühöng e Bábel.

2011. november 14., hétfő

Marsall László: Beszélni éjszakákon áll

Csak beszélni
éjszakákon át
beszélni
hozzád
mint seregélyfiókák
mikor a csupacsőr világ
elnyeli az ég láng-bogarát
csak beszélni
éjszakákon át
mint aki kiitta
a Hold poharát
s valami ezüst-mámortól részeg
mintha jég verne kutyakoponyát
régi torony alatt
hova álmukban lezuhannak
a denevérek
Csak beszélni
mintha üvegcserép záporozna
a kertvégi kőlugasokba
kilökött cimbalomra
beszélni
hozzád
mint kútvíz-pofozta vödör
kézzel vert dobok
beszélni hozzád
mint orgonákhoz
a léckerítésen pörgetett botok
Csak beszélni
éjszakákon át
beszélni hozzád
míg arcomat elöntik a verejtékcseppek
hogy összeütődve csengnek
mint grádicson lerúgott üvegek
pincébe görgő pohár
Csak beszélni
hozzád
míg kiver a só
hogy ezüst-álarcban
mint a halál szólítja meg a haldoklót
véglegesen megalkossam a csendet
teljességét a szerelemnek

2011. november 11., péntek

Bertók László: Az ember összefogódzik

Az ember összefogódzik,
áll, mint a betonoszlop,
kerítés lesz, harci alakzat,
arcán golyók és csillagok jele.
Bebútorozza a világot
kölcsönnel, régi bútorokkal,
nyakkendőt köt és meg sem érzi
bőrén a kozmikus sugárzást.
Csinál magának történelmet,
homorú hátát nekidönti,
ágyékát jövőbe feszíti,
halálát is megmagyarázza.
Begyalogol az űr vizébe,
de ott is ugyanazt találja,
mint Akarattyán, Szodomában,
visszatér, megvacsorázik.
Csak a szomszéd hascsikarása
ébreszti rá, hogy egyedül van,
a csillagos ég áramtelepe
koponyájában bizsereg.
Átfordul másik oldalára,
tárgyait mondja, pántlikázza,
megsimogat egy állatot,
és holnap újra kezdi.

2011. november 6., vasárnap

Kovács András Ferenc: Szabadvendég

Vendégkoszorú egy vendégszonettre

Az évszázados József Attilának

1.

Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
végigfut rajtunk, mint esők után
ijedt borzongás rebbent őzsután,
s remegsz, ha lágy tömegbe tép a vadság,

ha harcra heccelt utcanép halandzsák
habját habzsolja újra bősz bután,
s gőzzel harsogja: nem gaz, hős csupán,
ha embersége lappadt, szétszakadt zsák,

s földúlt jövendő vet rá foltokat már.
Álmodban mintha hattyút fojtogatnál –
s fonák erényhez ismét nincs közöd.

Hiába hinnéd bölcsnek és merésznek –
nincs tisztaság, tudod, mert nem tenyészhet
csak ostobaság eszméink között.

2.

Csak ostobaság. Eszméink között
friss, kapzsi gőg nyüzsög, dühödt kufárhad
házal, hazáz, hurrázva fölruháztat –
s a korparancs, ki rég fegyőrködött,

fölénk, közénk megint beköltözött...
Új vér süvölt vezértől kelt ukáznak,
s hajléktalan hitekben elkukázgat
a jóremény, ki rosszul öltözött.

Járdán kuporgó zacskót ősz nyöszörget –
sok összegyűrt száj ránca szóba görbed,
s hörög, ha hámló falnak ütközött.

Hajszolt szívünk döng önnön börtönében,
majd megszakad, kiugrik örömében:
rabon ugrálunk, mint az üldözött.

3.

Rabon ugrálunk, mint az üldözött
rókák a légben – ronggyá így gyalázhat
hajtás, magasles, spontán díszvadászat,
csapat kopó, nyakunkra küldözött

sikerhajhász, ha győzni gyürkőzött,
ha trófeákért, hírért nyargalászgat
vadorzó stáb, kit óv a sanda látszat,
bár csapda sunyít sebzett fű között.

Ki pénzért lő ki, mindent megfizet majd –
lehetsz zsiráf, orrszarvú, sas, siketfajd,
csak tűrd a föld s a menny mohó harácsát,

ha állatibb szerencse nem kerülget...
De üdvözülhet még – s hogy emberülhet
majom, ki tépi ketrecének rácsát?

4.

Majom, ki tépi ketrecének rácsát,
makog, vicsorgat, mint egy szélrekedt,
magát himbálja, illeg, kéreget –
nem érti álszent gondozók tanácsát,

s szelídítők beszéde sem barátság,
hisz ő koldulva vág rémképeket,
kacagtatván a bámész népeket,
hogy kínját száraz kiflicsonkra váltsák.

Hadd ugrándozzon, ránghat száz grimász!
Majmok malasztja áthat, rád vigyáz,
s két angyalt röptet őrzésedre végre...

Egyik megóv, a másik meg becsap.
Ne tudd: melyik, mikor, s kik ők? (Te csak
légy ostoba.) A jóság és a béke.

5.

Légy ostoba. A jóság és a béke
lelkedre zúg le, mint a záporok,
s vak tornádóként rajtad átforog
a mindenség – nincs széle, hossza, vége,

csak semmiségnek tátong görbe léke,
s ködébe szippant, őröl, háborog
a hulló táj, hol űrbe tántorog
csillagzatoknak őrült törmeléke.

Légy síma lég! A lét halkan gyalulgat –
ki egyszer élt, többé nem angyalulhat,
csak verset ír, mert másképp nem tehet.

Idők forgácsa reszket égi ágon –
nem értelem munkál e szép világon,
csak ostobaság, ami rend lehet.

6.

Csak ostobaság. Ami rend lehet,
az láthatatlan száll a boldogokra –
nem esküdözget meglakolt jogokra,
mást fölfalatni törvényt nem tehet.

Nem ellenedre van, s nem is veled.
Nézz éjbe forradt, hánytorgó habokra:
a nincstelen fény vándor rózsabokra
érted remeg – s nevét sem ismered.

Meg nem tanítja könyvtekercs, se szútra:
miképp tekints a fölmeszelt Tejútra,
ha rég megalvadt, s tán hited se lett.

Mint árva porszem háztalan kilincsen –
minden, mi volt, mi vágytalan, s mi nincsen,
majd így ülepszik le szíved felett.

7.

Majd így ülepszik le szíved felett,
mint lávatajték felhős képkeretre –
így gyűl föléd pompejlő rétegekbe
sok istened, ha lenni elfeledt.

Időkbe dermedt, térben elrekedt
a csillagűr rendszerré képletedve,
s valóság hűl a vendég képzeletre –
nem szülsz, nem ölsz, apád lett gyermeked.

A hallgatás archeológiája
rakódik rád – a csend, a szó hiánya
s az óriási gondok törpesége.

Nyomaszt a múlt, új marsra gyújt a fanfár,
s a bűn imbolygó mélyben súlytalan vár,
mint medrében a folyó söpredéke.

8.

Mint medrében a folyó söpredéke
álmodja sorsát, mit sodrás kiszab –
a mindenség is bomlott, lágy iszap,
széthullt világok romló tölteléke,

s nem sejthető: a vízkék föld elég-e
lakozni, mintha szélben nyári zab
áramlik, s hullám szirten át kicsap?
Dehát miért is vinnéd többre még te?

De minden megszáll, benned elmerül –
lehúz, s nem ért, nem szenved emberül,
mégis segít, hogy élj, ölelj, szerethess,

s kimondd, mi szóba tódulón bolyong,
te senki nyelvén kolduló bolond...
Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess.

9.

Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
ha vészt rikoltoz korhadt tarkaság,
mert féli zord fagyoknak kardvasát –
mint dúlva fosztó muszlim vagy keresztes,

kegyetlen légy, hogy érdemet szerezhess,
s lelketlen is, mint préda, tar pasák...
(Ládd, verset írni léha marhaság,
s csak arra jó, hogy rímeket berezgess.)

Buták markába gyűl a tarha sáp,
vakarnád bár kajmánok alhasát –
semmint, hogy kortárs költőnek neveztess.

Ha írsz, bárány emészti farkasát,
s ha rossz sorod bevérzi balgaság –
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.

10.

Bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes,
ha lenge hús bizsergő fényre szült,
s már nem vagy új csodákért lelkesült
Odüsszeusz, hogy árnyak közt eveztess,

s zengő vizekre tán ügyet se vethess,
hogy otthonod tüzét majd megbecsüld –
s mint Jákob is, ki angyalnak feszült,
nálad különb ellenfelet kereshess –

s miként Gilgames bírta Enkiduját,
öleld a semmit, sírd a senki búját,
mely tört igazra vigaszt nem talál –

s ha nem lehetsz bölcsebb, se halhatatlan,
légy lüktető fény lékre csalt halakban –
légy oly ostoba, mint majd a halál.

11.

Légy oly ostoba, mint majd a halál.
Otromba légy, mint végleg ismeretlen
sugár, mely árad, s égbe visz meredten,
ha pára vagy megint – amint valál.

A nagybeteg tér téged inhalál,
s a névtelenség ajtót nyit nevedben –
más végtelenség támad hirtelen benn,
hol összeomlott minden, s kint fal áll

körötted és rács... Rázzad feldühödve,
bezárt majom, te állatkert közüdve,
ki menny cementjén föl s alá szalad,

s bár páviáni falka közt ugatván,
beszélni olykor mégse bölcs mutatvány –
nem lehet soha nem igaz szavad.

12.

Nem lehet soha nem igaz szavad –
kinyögheted, de nyegle képtelenség
versben vajúdni elvetélt szerencsét,
rendet, mely szóra más terhet szabat.

Hát összehordhatsz már hetet-havat,
hogy egymás rejtett lényegét jelentsék,
mint foghatatlan, sarki légjelenség,
a szorgos dolgok: szemtükör tavat,

tengert a tó, s hajót a tömzsi felhő.
A gyermek eltűnik, ha ölni felnő –
mert nyomtalan vadonba vész a vad,

s magát emészti, űzi, mígnem elfogy
a semmi étke... Kínból hitted el, hogy
jó leszel, erős, békés és szabad?

13.

Jó leszel, erős, békés és szabad
bolond – eloszló vendégségbe tévedt
szellem, ki bolygók énekére ébredt,
szent bűntelen, ki léleknél rababb,

s életfogytiglan vétkekben maradt
koldus, vagy zajló könnyűségbe révedt
istentelen, kit hűlt kegyébe bévett
a hallgatás az éhes menny alatt.

Nem táplálnak fecskék, hollók, se vércsék –
hűség szakad rád, szétkoszló fehérség,
s az irgalmat az osztja, akin áll.

Nem kell díszhelyen tósztolók megértsék –
a költészet csak tékozló csekélység,
vendég mult s jövő asztalainál.

14.

Vendég mult s jövő asztalainál,
meghívottként hívatlan, hívhatatlan
ragyogsz imént kipattant pirkadatban –
arcodra átsüt a tavalyi nyár...

Víz háta villan, majd valami váll –
pörgő szemekben mennyi pillanat van!
Mosollyal babrálsz, mert a szív lakatlan,
s ha szólsz, a lombok hajlata kivár.

Időznél, néznéd, hogy csapong az ünnep,
s míg boldog árnyak lomha porba tűnnek,
lepkék szárnyának lesnéd néma tapsát –

s ha tán egy ismeretlen a költészetre kérdez,
tégy úgy: semmit sem, semmihez sem értesz.
Légy ostoba. Ne félj: A szép – szabadság.

Vendégszonett:
József Attila: Légy ostoba

Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
csak ostobaság. Eszméink között
rabon ugrálunk, mint az üldözött
majom, ki tépi ketrecének rácsát.

Légy ostoba. A jóság és a béke
csak ostobaság. Ami rend lehet,
majd így ülepszik le szíved felett,
mint medrében a folyó söpredéke.

Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
Légy oly ostoba, mint majd a halál.

Nem lehet soha nem igaz szavad –
jó leszel, erős, békés és szabad
vendég mult s jövő asztalainál.

1935. aug. 6.

Guillaume Apollinaire: Kikericsek

Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
Legelget a tehén
S lassan megmérgeződik
Kikericsek virítnak kékek és lilák
Álmos szemed olyan mint itt ez a virág
Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt
S szemedtől életem lassan megmérgeződik

Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall
Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal
S letépik a virágot mely anya és leány is
És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is

Mint rebben a virág ha szélben térdepel

A csordás csöndesen halk hangon énekel
Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve
E halni készülő nagy rétet mindörökre

[fordította Radnóti Miklós]