Belépek a mozikba, a borbélyműhelyekbe,
oly áthatolhatatlan, akár egy posztó-hattyú,
mely sodródik a kezdet s a hamvak árjain.
A fodrászok szagától már ordítani tudnék.
Csak tudnék úgy pihenni, mint a kő vagy a gyapjú,
ó, csak ne látnék többé se boltokat, se kertet,
se portékát, se monoklit, se liftet.
Van úgy, hogy únom lábam s körmeim,
s az irhám és az árnyam.
Van úgy, hogy únom, hogy ember vagyok.
Nyilván csodás lehetne
letépett liliommal rémisztgetni a jegyzőt,
vagy egy nagy nyaklevessel megölni egy apácát.
Szép is lehetne
egy zöld késsel róni az utcát
és ordítani, míg elér a fagyhalál.
Nem akarok tovább is gyökér lenni a mélyben,
tétován tekeregni, álmomban dideregve,
egyre csak fölfelé, a föld nyirkos szinéig,
szívni és gondolkodni, mindennap újra enni.
Nem akarok ennyi nyomort magamnak.
Nem akarom tovább a gyökeret s a sírt,
ezt a pince-magányt, ezt a halotti kocsmát,
megdermedek, meghalok bánatomban.
Ez a hétfői nap úgy ég, mint az olaj,
amikor jönni lát börtönviselt arcommal,
s nyüszítve halad el, mint egy sebzett kerék,
meleg vérét hullatva, ahogy az éj fele tart.
És mindig belebotlok nyirkos házakba, zugolyokba,
kórházakba, melyekből csontok repülnek az ablakon,
ecetszagú kis cipészműhelyekbe,
kísérteties utcákba, melyek mint a hasadékok.
Vannak kénsárga madarak és iszonyatos zsigerek,
gyűlöletes házak kapuira kiakasztva,
kávéházi asztalokon ottfeledt fogsorok,
tükrök,
amiknek sírniuk kellene a szégyentől és rémülettől,
és mindenütt esernyők és mérgek és köldökök.
Én csak megyek nyugodtan, szememmel és cipőmmel,
dühvel és feledéssel,
hivatalokba járok, ortopéd-üzletekbe,
és udvarokba, hol a dróton ruha szárad:
alsónadrágok, ingek, törülközők zokognak
lassú, szennyes sírással.
[fordította Somlyó György]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése