Egyszerre a köd, akár a sajgás
beleköltözik lábamba, áthűti,
összehúzza, elnehezíti, kóróvirágok,
utszéli Krisztusok fejét
rohasztja belém, valahonnan
a távoli szabad terek felől,
jaj, tudom én, egy ismeretlen
pillanatra időzített, mától
figyelem vándorlását a húsban,
elképzelem lebegését a hártyák
között, ahogy átszivárog a csontok
tulsó oldalára, s visszakúszik,
helyet keres rövid nyugvásra,
leveleket ragaszt egymáshoz, utjában
savak tűhegye karcol szívemig,
megnő kormos hordalékával, üszög
utána, egy félbemaradt építkezés
minden szenny-kátrány-forgács-
mész-fröccsenése,
csupán a megengedő mód, a nézhetem,
az ihatom nyakamat behúzva, de nem
állíthatom, foszlat- és űzhetem,
s egyszer a kijelentő mód, akár a
novemberi nyárfa vázammá válok én is,
csak ez a köd püffeszt föl, a halálom,
ordas, vaddisznócsorda leple,
ágyamnak hazudja magát, pedig belefullaszt,
megdolgoztat, de nem tudom kinek,
valami felém nyúló válltalannak,
nincs fej odább, sűrüjét
szerelem bimbója üti át, s visszahervad
külön, külön, külön, s fölmagasúl
a köd-öl, a köd-szem, ködtornyomnak,
karnyujtásra sem tudhatom, ki van,
köde a hangnak, kutyaugatás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése