2013. december 17., kedd

Ladik Katalin: Idővitorla, pókliget

Havazik az élet. Porhóvá zúz
érzésemléket, kirajzolja a téridő
rostjait, melyekből megalkotott engem,
miként én is őt.
Átzuhan rajtam,
örvénylő életlétra,
fehéren izzó csontjaim között.

Ami anyag voltam, fényfonállá lett,
éhező, felhasogatott életsötét.
Érzéstérkép fáj járataimon,
hol az üresség is én vagyok.
Áthullanak rajtam az álmok,
a vérjel, ragaszkodás, újjászületés.
Elszüremlik belőlem az idő,
összecsukódik árnyékom,
ám ijedtfeszesen, de megtart még
a körkörös,
engem figyelő gyönyörsötét.

2013. december 16., hétfő

Sziveri János: Kőfejők

Az asztalon térd-
                         kalács gőzölög.
Árad bérceink alól az eszmerög -
s mint saját piszkában hentergő kuvik.
És a bárdok? Őket mi lelte?
Miért kussolnak
e vértezett álombakák, miért
üzekednek sorvadt ólmaikkal?
Szájuk kitárva, akár a lövészárok - akár
a frissen megbolygatott tábori budi.

Kotlik a lárma, és kelő csibéit
nyeldesi. Platina diszkosz villan
a reggel talaján.
                        Bűz a bérceken,
valami rohad. Felszáradtak a kései
pillék, s csak lessük a fonnyadt bőröket.
Harsog a ráspoly, a szaru, homok-
szem korcog a bádogteknő fenekén.
Békeidő alakulgat.
                            Gyarapszik váladék-
állományunk, és a ponyvák szürkületében
egymáshoz dörzsöljük langyos farunkat.
Tárgyiasulunk, mi fejlett kangörények.

2013. december 11., szerda

Tolnai Ottó: Bojan Bem

mi történik a zsiráffal
ha foltjai
a halál árnyékánál is jobban elsötétülnek
a halál árnyékánál is jobban elnehezülnek
– igen pontosan ezek azok a foltok az égő ég nyakán
(komikus torony mint minden bábel)
melyekről az impresszionisták és a vadak
(boldog emberek) álmodtak
mint tenyéren vizet kontúrokba fogva fel őket
sőt már delacroix is így írt
1832 februárjának egyik vasárnapján marokkói naplójában
            fehér foltok a sötét tárgyakon 
            szép fehér ló a narancsfák között 


bojan bem

ez a naiv művészettörténész
strippek-cégtáblák cézanne-ja
mint narancsokat helyezi rá foltjait
a fehér állatokra
mint narancsokat veszi le foltjait
a fehér állatokról
fekete narancsokat
a halál árnyékánál is súlyosabb ólom-gyümölcsöket

és mi történik a zsiráffal
mi a doggal a galambbal
belerogynak az égbe
abszolút fehéren
lerogynak az égből
abszolút foltosan

akárha nulláslisztbe rajzolt kenyérkét ennél

még gipsz a hattyú
a vízen
de már zokog boldogságában
léda
a pasztellosládikóban mocorog
egy vérpiros kréta

2013. november 26., kedd

Li Po: Ivászat a hegyen

Egész éjjel hozattuk az új, újabb s legújabb
kancsókat, hogy lemossuk krónikus bánatunkat,
míg felderült a lelkünk, kurjongattunk vidáman,
s aztán, bár megbuggyantunk és dülöngtünk mindnyájan:
restelltünk ágyba bújni. A holdvilág oly szép volt!
A föld lett derékaljunk és paplanunk az égbolt.

[fordította Faludy György]

2013. október 30., szerda

Tomas Tranströmer: Schubertiána

I

Esti sötétben, New York mellett, egy kilátóhelyen,
 ahonnét egyetlen pillantással átfogható
 nyolcmillió ember otthona.
Hosszú, csillámló hóbucka az óriásváros, spirálgalaktika,
 oldalnézetből.
Benn a galaktikában a kávéscsészéket átlökik a pulton,
 kirakatok koldulnak, a nyüzsgő cipők
 nem hagynak nyomot.
Fölfelé kapaszkodó tűzoltólétrák, nesztelenül csukódó
 liftajtók, hangok szüntelen tengermoraja
 a biztonsági zárral felszerelt ajtók mögött.
Összecsuklott, szunyókáló alakok a metrókocsikban,
 a robogó katakombákban.
Azt is tudom - minden statisztika nélkül is -, hogy
 valamely szobában ott most épp Schubertet
 játszanak, s hogy ezek a hangok valakinek,
 épp most, mindennél valóságosabbak.

II

Az emberi agy végtelen terei, ökölnagyságnyira összegyűrve.
Áprilisban visszatér a fecske az eresz alatti, tavalyi
 fészkébe, ugyanabba a csűrbe, ugyanabba a faluba,
 Transvaalból érkezik, átkel az Egyenlítőn, hat hét alatt
 átrepül a kontinensen, épp e parányi pont
 felé kormányoz e hatalmas területen.
Az pedig, aki öt vonó néhány, egészen szokványos
 akkordjában az egész élet jelzőfényeit felfogja,
aki a folyót áttereli a tű fokán,
az egy kövérkés, bécsi fiatalember, barátai "Szivacsnak"
 becézik. Alváskor sem vette le szemüvegét,
 és minden reggel az írópolchoz állt, pontosan.
Miközben a csodálatra méltó százlábúak
 mozgásba lendültek a kottafüzeten.

III

Játszik az öt vonó. Langymeleg erdőkön át baktatok
 haza, lábam alatt rugódzik a föld,
magzatként összekuporodom, elalszom, súlytalanul
 gördülök a jövőbe, s hirtelen megérzem:
 a növényeknek is vannak gondolatai.

IV

Mi mindenben kell bíznunk, hogy leélhessük
 hétköznapjainkat, anélkül, hogy föld alá süllyednénk!
Bízni a hótömegben, mely a hegyoldalba kapaszkodik
 a falu felett.
Bízni a titoktartási ígéretekben, a "kölcsönös
 megegyezés" mosolyában, bízni abban, hogy a rossz
 hírt hozó távirat nem ránk vonatkozik, hogy az a
 benti, gyors baltacsapás még várat magára.
Bízni a kocsi tengelyében, mely az autóúton feszül
 alattunk, a háromszázszorosra nagyított acélméhraj
 kellős közepén.
De mindebből tulajdonképpen semmi sem méltó bizalmunkra.
Az öt vonó azt mondja, hogy valami másban bízhatunk.
 Miben? Valami másban. És a vonók elkísérnek
 egy darabig az úton, arrafelé.
Mint amikor a lépcsőházban kialszik a lámpa, és a kéz
 bizalommal követi a vak korlátot, mely
 a sötétben is tudja az utat.

V

Összeszorulunk a zongora előtt, és négykezest játszunk,
 f-moll, két kocsis egy fogaton,
 kissé nevetséges a kép.
Úgy tűnik, csengő súlyokat rakosgatnak kezeink
 előre-hátra, mintha ellensúlyokat mozgatnánk,
hogy megpróbáljuk megbillenteni egy hatalmas mérlegkar
 iszonyú egyensúlyát: az öröm
 épp annyit nyom, mint a szenvedés.
"Olyan heroikus ez a zene" - mondta Annie, és igaza volt.
De akik a tettek emberére sandítanak irigyen,
 s legeslegbelül megvetik magukat,
 hogy nem lettek gyilkosok, azok itt
 nem érzik magukat otthon.
S akik embereket adnak és vesznek, s azt hiszik,
 minden eladó, azok itt
 nem érzik magukat otthon.
Nem az ő zenéjük. A hosszú dallam, mely minden
 változásban önmaga marad, olykor csillámló
 és lágy, olykor érdes és erős, csiganyom és drótkötél.
A csökönyös zümmögés, mely épp most
együtt száll fel velünk
a mélyből.

[fordította Thinsz Géza]

Petri György: Radnóti Sándornak

Tényleg, úgy tűnik, akarok még élni,
túl- és feléldegélni.
Ropogtatván, mint vaddisznó a makkot,
a férgestül is tápláló napokat.

Miért pont én ne?
Nem mintha akarnám, csak valahogy megvagyok.
És míg az idő el nem fogy előlem,
maradok is helyt, záróra előtti

végvendég. Felőlem csak borogassa
a székeket négy lábbal az ég felé,
szégyentelenül, hogy hasuk kitessék,
a személytelen személyzet. Jogos

időmet kiülöm. A ceh kiegyenlítve,
újságom van, ha mást nem, azt olvasom
visszafelé, vagy a megfejtett rejtvény
kérdéseit próbálom felidézni.

(Elüthetetlen idő nincs, csak buta ember.
S lehet, hogy még kisírok egy pohárral
a bajuszos kis hölgytől. Az ilyenekben
forgok, mint kulcs a zárban.)

Ha nem: nem. Unatkozni se kutya,
sőt szomjazni se. És hátha benézel, épp te,
s hátha továbbállunk, támad egy ötlet,
vagy – egy darabon – együtt ballagunk hazafelé.

2013. szeptember 7., szombat

Michal Habaj: Bennszülöttek éneke az űrhajósok hasonnevű országából

Láttuk a sivatagokat: tele voltak púderrel: Soir
de Paris: láttuk a samponnal tele tengereket:
és a körömlakk vérvörös lelőhelyeit adó lápokat:
a kavargó amfetamin-felhők közt láttuk
a lángoló Napot: melyek közé napra nap belegázoltunk:
mi: az űrhajósok hasonnevű országának bennszülöttei:
a pápa halott kezével kiátkozottak: a jogok mérnökeinek
hurkaiban meglopottak: tévéadások fényében villogók:
versek zubbonyában menedéket keresők: csak a tutajok: az első
szeretőink mosolyának emlékké merevedett deszkáiból
összetákoltak: csak azok a tutajok érnek valamit: amikor
a forró augusztus közepén behajózzuk véghetetlen vágyaink
kozmikus terét: besötétedik az űr: a csillagközi utasok
konyhaasztal mellé ülnek: bableves illata száll kanalak türelmetlen
kocogtatása szól: drótostót apáink nem hiába drótozgatták minduntalan
össze a disszociatív személyiség szertehulló világát.

[fordította Tóth László]

2013. szeptember 5., csütörtök

Szijj Ferenc: Kenyércédulák - Péntek

Az utolsó gondolatok győznek általában.
A rettentő, zsákformájú testből nincs kiút,
csak belül lehet átjárót, féreglyukat keresni,
s aztán átlátszó szívvel bolyongani óvatosan
a balkezes satupadok között, kerülve az érintkezést.

Más szavakra sírnak az ipari nővérek,
ellenkező testrészüket mutogatják vádló tekintettel
a sziámi katonák, a tévében más a műsor,
stadionnyi érzelmek kavarnak szelet
az egyszer használatos darálóban.

A jóindulat a legtöbb, és már az is katasztrófa,
akkor inkább pusztítani mindent
a negatív jelek körül, és utoljára hagyni
valamit, mint a dinnye és a cseresznye kapcsán
az örök időkre eldönthetetlen kérdés.

2013. augusztus 5., hétfő

Pablo Neruda: Szerelem: Josie Bliss (I)

Mi lett a haragosból?
A háború jött,
leégett
az arany város,
amely elnyelte őt, anélkül,
hogy írásos fenyegetése,
vagy villámló szitka utánam
jött volna, hogy üldözzön egyszer is még,
mint annyi napon át, ott messze régen.
Mint annyi órán,
amely egymásba forrva
idő és feledés lett,
hogy végül is tán halálnak nevezzék,
halál, gonosz szó, te fekete föld,
melybe majd Josie Bliss
nyugodni tér haragvón.
Elmondaná a tőle távol
töltött éveimhez csatolva
a ráncokat, miket arcára vésett
az értem érzett fájdalom tán;
mert a világon át is egyre rám várt.

És nem jöttem meg sosem, de a kongó
poharakban
s a halott ebédlőben
tán ottmaradt a csendem,
s távoli lépteim zaja,
s ő tán holtáig látott,
mintegy vízen keresztül
mintha üvegből volnék és lebegnék,
nehézkes mozdulattal,
és mert nem érhetett el,
mindennap újra
elvesztett, a homályos lagunában,
ahol tekintete rabul esett.
Meddig nem zárta le szemét,
s mikor?
idő és halál meddig nem borult rá,
s mikor?
szerelem s gyűlölet meddig fütötte,
s hol?
mikor volt, hogy ő, ki úgy szeretett,
haraggal, vérrel, bosszuval
és jázminokkal,
nem tudott magában tovább beszélni,
hiányom lagunájába meredve?

Most ott pihen tán,
vagy nem pihenhet,
a ranguni nagy temetőben.
Talán az Iravadi partján
égették el a testét
egy délután, miközben
a folyam zúgta halkan,
amit én mondtam volna el zokogva.

[fordította Somlyó György]

2013. július 18., csütörtök

Tomas Tranströmer: Második számú gyászgondola

   I

Két aggastyán, após s veje, Liszt és Wagner, a Canal Grandenál
laknak együtt a nyugtát sose lelő asszonnyal, nejével a királynak,
Midasznak, aki mindent, amihez csak hozzányúl, Wagnerré alakít.
A tengervíz zöld hidege a palota padlóján közéjük felszivárog.
Wagner nyúzottnak látszik, jólismert paprikajancsi-arca fáradtabb,
                                                                               mint korábban,
az arca fehér zászló.
Súlyosva rakva a gondola életükkel, két menettérti jegy s egy
                                                                               darab egyszeri.

   II

Az egyik palotaablak kicsapódik s a váratlanul támadt huzatban
                                                             grimaszokat kell vágjanak.
Kint a vizen feltűnik a szemetesgondola, két egyevezős bandita
                                                                                     kanalazza.
Liszt most néhány akkordot jegyzett le, annyira nehezek, hogy
                                                        Páduába kellene küldeni őket
analízisre az ásványtani intézetnek.
Hullócsillagok!
Ahhoz túl súlyosak, hogy pihenni tudjanak, süllyednek,
                                          csak süllyednek át a jövőn s egészen le
a barnaingesek éveiig.
Súlyosra rakva a gondola a jövő halombagyűlt köveivel.

   III

Lőrések 1990 irányába.

Március 25. Nyugtalankodás Litvánia miatt.
Álmomban nagy kórházat látogattam meg.
Sehol semmi személyzet. Mindenki páciens volt.

Ugyanazon álomban volt egy újszülött lány is
ki teljesen összefüggő mondatokban beszélt.

   IV

Vője mellett, aki a kor embere volt, Liszt maga csak akár
                                                                molyette garndseigneur.
De ez álöltözet csak.
A mélység, mely kipróbál s elvet különböző álarcokat, éppen
                                                                        ezt jelölte ki neki -
a mélység, mely bejutni akar az emberekbe anélkül, hogy saját
                                                               arcát felfedné mielőttünk.

   V

Liszt abbé szokva volt ahhoz, hogy őmaga vigye útitáskáját, akár
                                                                               havaseső hullt,
   akárha nap sütött
s mikor majd meghal egyszer, nem kell, hogy valaki várja az
                                                                                     állomáson.
Egy kitűnő konyak enyhe illatfelhője ragadja majd magával
                                                                       sok teendője közül.
Mert mindig van tennivalója.
Kétezer csak a levele évente!
Az iskolásgyerek ő, ki százszor kell leírja a szót, hol hibát ejtett,
                                                             hogy végre hazamehessen.
Az egyszerű fekete gondola súlyosra van púpozva életekkel.

   VI

Vissza 1990-hez.

Azt álmodtam, hogy húsz mérföldet hiába autóztam.
Megnagyobbodott minden. A verebek nagyok lettek, mint a tyúkok,
s éneklésükbe belesüketültem.

Azt álmodtam, hogy a konyhaasztalra
zongorabillentyűket rajzoltam. S némán játszottam rajtuk.
A szomszédok pedig betértek, hogy hallgassák.

   VII

A zongora, amelyik az egész Parsifal alatt csak hallgatott
                                                                         (ámbár odafigyelt)
   ismét szóhoz jut végre.
Sóhajok... sospiri...
Mikor ma este Liszt játszani fog, egészen lenyomva tartja majd
                                                                             a tengeri pedált,
hogy felszálljon a tenger zöld ereje a padlón keresztül
                                             s egybefollyon a ház minden kövével.
Jó estét, gyönyörű mélység!
Az egyszerű fekete gondola súlyosra van púpozva életekkel.

   VIII

Azt álmodtam, hogy iskolába kellett volna mennem, de elkéstem.
A teremben mindenkinek az arcán fehér álarc volt.
Melyikük volt a tanár, nem lehetett megmondani.

[fordította Sulyok Vince]

A költő jegyzete a vershez: Az 1882/1883-as év fordulóján Liszt meglátogatta
lányát, Cosimát és ennek férjét, Wagnert, Velencében. Wagner néhány hónappal
később meghalt. Ekkoriban Liszt két zongoradarabot komponált, melyeket aztán
"Gyászgondola" címmel tett közzé. 

2013. július 4., csütörtök

Tomas Tranströmer: Preludium

A felébredés ejtőernyős ugrás álmainkból.
Megszabadulva a fojtogató örvényből a reggel
zöldellő zónája felé süllyed az utazó.
Fellángolnak a tárgyak. A rezgő pacsirta
helyzetéből láthatóvá válnak a hatalmas
                                               fagyökérrendszer
föld alatt himbálózó lámpái. De a föld szinén
trópusi özönben burjánzik a zöld
felemelt karokkal hallgatva
egy láthatatlan szivattyú ritmusát. S az utazó
                                                               süllyed
a nyár felé, leereszkedik a vakító kráterekbe,
a nedves-zöld, a nap turbinája alatt borzongó
                                                           koroknak
aknáin át. Majd a pillanat lefékezi
e függőleges utazást és a szárnyak
a halászsas nyugalmává szélesednek a zuhogó
                                                              vizeken.
Bronzkori kürt
számkivetett hangja függ
a mérhetetlen fölött.

A nap első óráiban az eszmélet felölelheti a világot,
ahogy a kéz szorongatja a napmeleg követ.
A fa alatt áll az utazó. A zuhanás
után, a halál örvényein át,
tágas fény nyílik-e szét fölötte?

[fordította Thinsz Géza]

2013. május 9., csütörtök

e. e. cummings: (love is more thicker than forget...)

love is more thicker than forget
more thinner than recall
more seldom than a wave is wet
more frequent than to fail

it is most mad and moonly
and less it shall unbe
than all the sea which only
is deeper than the sea

love is less always than to win
less never than alive
less bigger than the least begin
less littler than forgive

it is most sane and sunly
and more it cannot die
than all the sky which only
is higher than the sky

e. e. cummings: (this is a rubbish of human rind...)

this is a rubbish of human rind
with a photograph
clutched in the half
of a hand and the word
love underlined

this is a girl who died in her mind
with a warm thick scream
and a keen cold groan
while the gadgets purred
and the gangsters dined

this is a deaf dumb church and blind
with an if in its soul
and a hole in its life
where the young bell tolled
and the old vine twined

this is a dog of no known kind
with one white eye
and one black eye
and the eyes of his eyes
are as lost as you'll find

2013. április 16., kedd

drMáriás: Hatalom

ha nincsen hatalmam
a villamoson félrelöknek
fáradt-olajat röhögve a fejemre kennek
fülemet sárhányóval átszúrják
horgász-damillal kifeszítve rángatják

ha viszont hatalmon vagyok
meglepõ módon
fárasztóan méltatnak
és a hátsó fertályt
behunyt szemmel
kínos alapossággal
és félelemkeltõ átszellemültséggel
zománcosra csókolgatják

az átmeneti idõszakok nyugodtak
mert ilyenkor
lehúzom a redõnyt
szlovák detektívzenét hallgatok
és hülyérezavargászom ágyamban
a vonzó Micimackót

2013. április 15., hétfő

Tandori Dezső: St. Severin összefüggéstelenül meghal

Madarak bukkannak fel álmaimban.
A kolibri-méretű verebek
ma éjszaka a redőnyréseket
találták meg, s egyszerre négy is itt van,

és nyugodtan megvárja, hogy befogjam,
így sorra négyet beemelgetek
a szobába, ott virágcserepek,
könyvek közt tűnnek el, most már valóban

csak a külső párkány volt hátra. Egy
vak kéznyújtással még két verebet
fogtam meg kint. Az egyik már halott

volt; nem halott, de ahogy óvatos
pillantást vetettem rá, a nyakán
volt valami kocsonyás. Nézne rám!

gondoltam, s mint a többit, tenyerembe
vettem; legördült és hanyatt terült;
néztem tovább, a szemét hártya fedte,

tudtam, meghal; és akkor penderült
egyet jobbra, egyet balra, platán-
levélként nyújtózott el, hosszú csőre

még nyílt, csukódott, színe vöröses
volt, bordós, feküdt, mint egy kis alán
lovag Pápua-földre elvetődve.
Nem is történhetett vele csak ez.

2013. március 4., hétfő

Richard Brautigan: GROUP PORTRAIT WITHOUT THE LIONS available light

MAXINE
Part 1

No party is
complete
without you.

Every body
knows that.

The party
starts when
you arrive.

ROBOT
Part 2

Robot likes to sleep
through long lazy summer afternoons.
So do his friends
with the sun reflecting
off them like tin cans.

FRED BOUGHT A PAIR OF ICE SKATES
Part 3

Fred bought a pair of ice skates.
That was twenty years ago.
He still has them but he doesn’t
skate any more.

CALVIN LISTENS TO STARFISH
Part 4

Calvin listens to starfish.
He listens to them very carefully,
lying in the tide pools,
soaking wet
with his clothes on,
but is he really listening to them?

LIZ LOOKS AT HERSELF IN THE MIRROR
Part 5

She’s very depressed.
Nothing went right today ,
so she doesn’t believe that
she’s there.

DORIS
Part 6

This morning there
was a knock at the
door. You answered it.
The mailman was standing
there. He slapped your
face.

GINGER
Part 7

She’s glad
that Bill
likes her.

VICKY SLEEPS WITH DEAD PEOPLE
Part 8

Vicky sleeps out in the woods
with dead people but she always
combs her hair in the morning.
Her parents don’t understand her.
And she doesn’t understand them.
They try. She tries. The dead
people try. They will all work
it out someday.

BETTY MAKES WONDERFUL WAFFLES
Part 9

Every body agrees to
that.

CLAUDIA / 1923–1970
Part 10

Her mother still living
is 65.

Her grandmother still living
is 86.

“People in my family
live for a long time!”
—Claudia always used to say ,
laughing.

What a surprise
she had.

WALTER
Part 11

Every night: just before he falls asleep
Walter coughs. Having never slept
in a room with another person, he thinks
that every body coughs just before they fall
asleep. That’s his world.

MORGAN
Part 12

Morgan finished second in his high school
presidential election in 1931.
He never recovered from it.
After that he wasn’t interested in people
any more. They couldn’t be counted on.
He has been working as a night watchman
at the same factory for over thirty years now.
At midnight he walks among the silent equipment.
He pretends they are his friends and they like
him very much. They would have voted
for him.

MOLLY
Part 13

Molly is afraid to go into the attic.
She’s afraid if she went up there
and saw the box of clothes that she
used to wear twenty years ago,
she would start crying.

“AH, GREAT EXPECTATIONS!”
Part 14

Sam likes to say , “Ah, great expectations”
at least three or four times in every
conversation. He is twelve years old.
Nobody knows what he is talking about when
he says it. Sometimes it makes people
feel uncomfortable.

2013. január 20., vasárnap

Richard Brautigan: Good Luck Captain Martin

GOOD LUCK, CAPTAIN MARTIN
Part 1

We all waved as his boat
sailed away. The old people
cried. The children were
restless.

PEOPLE ARE CONSTANTLY
MAKING ENTRANCES

Part 2

People are constantly making entrances
into entrances by entering themselves
through houses, bowling alley s and planetariums,
restaurants, movie theaters, offices, factories,
mountains and Laundromats, etc., entrances
into entrances, etc., accompanied by themselves.

Captain Martin watches
the waves go by.

That’s his entrance
into himself.

THE BOTTLE
Part 3

A child stands motionless.
He holds a bottle in his hands.
There’s a ship in the bottle.
He stares at it with eyes
that do not blink.
He wonders where a tiny ship
can sail to if it is held
prisoner in a bottle.
Fifty years from now you will
find out, Captain Martin,
for the sea (large as it is)
is only another bottle.

SMALL CRAFT WARNINGS
Part 4

Small craft warnings mean nothing to Captain Martin
. . . nothing . . .
like somebody deliberately choosing not to look
out the window, so the window remains empty.

FAMOUS PEOPLE AND THEIR FRIENDS
Part 5

Famous people and their friends
get to go to places where you
can only imagine what they are doing.

I was at a party two nights ago*
and a famous person was there.

When he left five or six people left
with him.

There was a great deal of excitement
at their departure as there alway s is.
The room was filled with the breathing
of searchlights and chocolate ice cream
cones and private jet airplanes.

Every body wanted to go with them
to mysterious places like film studio
palaces in Atlantis and dance halls
on the dark side of undiscovered moons
where every thing happens and y ou are
a very important part of it
and you are there.

*Where is Captain Martin?


CAROL THE WAITRESS
REMEMBERS STILL

Part 6

Yes, that’s the table where Captain Martin
sat. Yes, that one. By the window.
He would sit there alone for hours at
a time, staring out at the sea. He always
had one plain doughnut and a cup of coffee.
I don’t know what he was looking at.

PUT THE COFFEE ON, BUBBLES,
I’M COMING HOME

Part 7

Everybody’s coming home
except Captain Martin.