2017. augusztus 23., szerda

Tolnai Ottó: Behemperedtél-e a rózsába

Lorand Gasparnak

1.
(egy horvát festőnő, tisja* kljaković festménye alá)

Olykor nagy esők idején
zománcos cserepek pikkelye
gerendák bonyolult illesztéke között
toronyszobád beázik
mind nagyobb esőzések kora jő
talán maga az özönvíz
a papír elázik
el a kis papírhajó
de te nem hagyod el
egy parafadugó libeg valahonnan
már-már elindulnál felé
de nem indulsz el
ülsz nagy fekete ernyőd alatt
melyet napernyőként használtál egykor
mint a dalmát asszonyok a karszton
szeretted nézni őket ahogy hajód elhaladt
szerettél tövist babért vegyest
harapó szamaraikon feledkezni
hallgatni az aranysakálokat
ülsz vacogva
ne ütközz mint jéghegynek
nikkel varrógépnek
hogyan cipelni
hogyan boldogulni egy nagy darab öntöttvassal
az özönvízben
hogyan fenntartani magad forgó kloákában
egy nyakadba kötött súlyos SINGER-varrógéppel
hogyan kivárni fekete ernyőd alá
mint szégyenlős kislányok szoknyája
angyalok szárnya alá kapjon a szél
s majd valahol mint ifjúkorodban
az irizáló iszony hajnalán
flamingószín műtőasztalon landoljon veled.

----------------------------------

* Kérem, most az egyszer ne olvassátok s-nek az sz-betűt, hiszen e tengerfestő leány nevében ott a Tisza is...

2.
Olykor a trafik mögött lévő őstölgy
köré ácsolt padon látom
a söröző lumpenek között üldögélni
titokban figyeljük egymást
az is megesik a fa törzsére szögezett
lánc végén csüngő sörnyitóért nyúlva
akárha összebilincselve
megérintem nikotin preparálta
keskeny spanyolmárki-kezét
máskor bécsben futok össze vele
bosnyák (világ-) zenész barátai társaságában
utoljára például a pó-deltában láttam
cremonából ereszkedtem alá
s ő ott állt cserzetten
az egyik édes laguna mortában
akkor határoztam el
írok róla
(a magam módján megverselem)
ugyanis egy elpusztult flamingótetem mellett állt
és hát ugye az ember felelős motívumaiért (metaforáiért)
úgy képzelem a túlvilágon majd azt kérik számon
motívumaimat (metaforáimat)
hogyan sáfárkodtam velük
kitartottál-e mellettük
behemperedtél-e a rózsaszín rózsába
egy-egy rózsaszín rózsatetű mellé
(behemperedtem
miközben tudós barátom figyelte
a mikroszkopikus háremet
amikor azt mondtam a magam módján
eljárásom ilyen experimentális voltára gondoltam)
kitartottál-e mondd motívumaid (metaforáid) mellett
a végtelenbe tudtad-e fűzni ultraviola fonalukat
a műfajok mohó molytelepei között
avagy csak meglebegtetve
szélnek eresztetted őket
azóta nem találkoztam vele
vissza kell utaznom a deltába
hiszen valami sós dagályra várva
talán még mindig ott strázsál
az ultraviolán sugárzó tetem mellett
még mindig ott strázsál helyettem.

3.
A sánta farkas fekete lánya
megette kacagó gerlémet
látom egyes részeit már ki is hányta
ki az enciánbokor tövébe
kerti lakomból figyelem az enciánbokrot
ugyanis a juhar által megdöntött
monarchiasárga oszlopot immár csak
az encián tartja hátán
(a szép mint heveder etcetera)
figyelem mit lép most
mert mi csak futkosunk
mit lép az enciánbokor
megálmodott ősi ostáblámon
ugyanis kellett lennie valami sejtésének
nagy kísérletemről a hátsó udvarban
(lévén mint jeleztem experimentális költő)
a balkánival szándékoztam keresztezni
úgy képzeltem egy napon másképpen zeng majd
e mélyen töredezett melankolikus félsziget
hát igen hol rózsatetű hol egész félsziget
másképpen zeng majd
boldogan felkacag
e mélyen töredezett melankolikus félsziget
úgy képzeltem majd másképpen zeng
legközelebb elmesélem hogyan találtam rá
az ősi ostábla falapjára
amikor az új evezőkért beugrottam a bognárhoz
(azonnal tudtam vörössel zölddel feketével
dolgozom meg a cikkelyforma mezőket
ám úgy hogy mindegyik mezőnek
legyen egy keskeny aranycikkelye
melyet a boldogság zónájának neveztem el
mert a kör valamiért már a bognár által ki volt jelölve)
de mondom ezt majd legközelebb
ugyanis hosszan kellene felvezetni
mivel sosem is tudtam volna elkészíteni az ostáblát
ha előbb egy megrágott ólajtó korpaillatú deszkáját
sok arannyal kékkel indigóval
nem sikerült volna ikonná szublimálnom
ha ortodox papjaink nem illetik ajkukkal
figyelem mit lép most
mert mi csak futkosunk mint a csibor
mit lép az enciánbokor
most hogy a sánta farkas fekete lánya
megette kacagó gerlémet
mit lép az enciánbokor
amely eddig a juhar által megdöntött
monarchiasárga oszlopot tartotta hátán
(a szép mint heveder etcetera)
mit lép ősi ostáblámon az enciánbokor
mit lép
hiszen én úgy képzeltem
boldogan felkacag
ó istenem boldogan
miközben én térdre esve a hátsó udvarban
megtépem ruháimat
boldogan felkacag
e mélyen töredezett melankolikus félsziget.

4.
Olykor újra elmesélem
jóllehet mindig másképpen keverve
az alkatrészeket
(én nevezem alkatrészeknek a variált motívumokat)
prágából jöttünk és valahol brno után
ráláttunk egy kamion rakományára
összevissza tömérdek grafitszín könyökcső
alkony előtt minden bizonnyal van egy pillanat
magyaráztam már pesten kávézás közben
ifjú filmrendező barátomnak
van egy pillanat
amikor a grafit gyöngyházként kezd irizálni
csak mi nem számolunk vele
ezzel a pillanattal
sok más pillanattal igen
de ezzel
amikor a grafit gyöngyházként kezd irizálni
nem számolunk
jóllehet pontosan az volt az a pillanat
tömérdek kis gyöngyház tangóharmonikát láttam
hát igen csak mi állunk csehül
a csehek még mindig autentikusak
és ifjú barátom máris előhozta
nagyapja gyöngyház harmonikáját
lakodalmakban játszott
de egyszer ősszel megfürdött a Balatonban
és mind ki kellett szedni lábából a csontot
platinarudakat dugdostak a helyükbe
azóta nem muzsikál
mert a platina rosszul rezonál
én is ismertem egy vak kosárfonót
martonoson mondtam hogy megvigasztaljam
ha szamárra rakták
lakodalmakban játszott
egy-egy szomorú dalt olykor váratlanul felerősítve
áthallatsszon a szomszéd temetőbe
ugyanis nem csak a lakodalmasok
a gyászolók is fizették
de már ő se harmonikázik
nincs szamár
mely vinné gyöngyház hangszerét
nincs szamár
már nem hoznak szamarat dalmáciából
se szamarat se savanyúlevesbe babért.

5.
Olykor befeküdt a kecskék szénájába
mert akkor már jászolként szolgáltak
azok a pszichiátrián kiszuperált
rácsos vaságyak (ketrecek)
itt az árvalányhajas domboldalon
fürödni a langyos búzával teli
kádban fürödtünk
mert a takarmányt meg kiszuperált
fehérzománcos kádakban tárolta
igen az UNPROFOR-os kis hollandus leleménye volt
illetve hát feleségéé aki a kecskéket fejte
a sajtokat göngyölte
miközben a kis hollandus szarajevóban teljesített szolgálatot
ősei is gyarmatokon szolgáltak
értettek a gyémánthoz mérni tudták az igazgyöngyöt
indigóval teával fűszerekkel kereskedtek
ő kecskéket vásárolt itt nálunk
persze élt macedóniában is
de a görögök nem engedték levegőhöz jutni
mármint macedóniát
évtizedek óta szorítják a torkát
(láttam macedón költőkollégáimat
megkékült arccal
valóban akárha görög tragédiák hőseit)
a kis hollandus itt telepedett le nálunk
fehérre festette kecskéivel azt a lankát
a határsáv sötét kis tőzegtava felett
mind felvásárolta a pszichiátrián kiszuperált
rácsos vaságyakat (ketreceket) jászolnak
valahogy odaszoktunk mi is
nekünk is megvolt a mi görög tragédiánk
kis népeknek mind megvan
ezért is nagyok
jóllehet egymás előadásait nem nézik
ha netán nézik akkor sem értik
így künn a szabadban egészen másként funkcionáltak
azok a fehér vaságyak (ketrecek)
zománcos kádak
beleállok a búzával teli zománcos kádba
majd áthempergek a rácsos ágy (ketrec) friss szénájába
s aztán hajnalban görgetjük a sajtokat
mossuk a gézt
a géz a csipkegyár mellékterméke
a kis hollandus azonnal privatizálta volna
a csipkegyárat
míg tart a háború
mindig tart gondolta
fáslit szállít a feleknek
privatizálta volna
ha én már rég nem privatizáltam volna
azt a csipkegyárat
a rácson át
beláttam a tanya szobáiba
láttam egy kék falat
(szakasztott olyan volt mint
claude simon teraszának kék fala
melyet márkus anna műterméből láttunk volt
egyszer párizsban
senki sem tudja úgy mondani
senki
mint claude simon hogy mindig tart
mármint hogy a háború mindig tart)
és láttam egy fehér falat is a rácson át
túl a fekete epren
azon az elhagyott tanyán
okker csík futott a mennyezetről
az árva tüllrongyikával függönyözött ablak felé
egyetlen virágmotívum volt ráhímezve
a kis hollandus szabadságon volt éppen
ő is úgy gondolta a háború
a befejezhetetlen háború befejeztével
ezzel az árva virágmotívummal
be tudnánk törni az európai piacra
ha még lesz európai piac
letépte
mint őrült kornétás
rohantam vele a gyárba
a munkásosztály
semmi sem maradt belőle bambán bámult
ismét egy őrült kornétás
mindig rohan felénk egy őrült kornétás.

6.
Rubljov ikonja
mi bizonyítja kérdezte
az isten (az úr) létezését
rubljov ikonja netán menuhin
mušić egy ehető kis velence-képe
pogorelić játéka
barátommal hallgattuk egyszer uppsalában
--------------------nekem volt barátom
keserű tengerbe fagyott édes barátom
úszom feléd
kis jégtörő hajó úszom bólogatva
netán birgit finnilä búcsúja a földtől
mert csak nő énekelheti s nem dieskau
ahogy két barát búcsúzik egymástól
avagy jonathán bazedovja
annyit meresztgette feléje szemét
ki felé meresztgette kérdezte
az isten (az úr) felé
annyit hogy belefolyt a búzavirág
annyit hogy bele mind a fokföldi ibolya
mi bizonyítja isten (az úr) létezését
egyértelmű válaszolta mint aki szereti
a hasonló találós kérdéseket
mi más is bizonyíthatná akarta mondani
mint jonathán azúr bazedovja
mint a velencei szent márk mennyezetéről
a kis novícius nyelvére alápilinkéző
arany pikkely
a pó deltájában ultraviolán sugárzó
flamingótetem
a hipermangános lavórban
fanny lába közé bukó nap
hát mi más is bizonyíthatná
az isten (az úr) létezését
mint a lepattogzott rádliminta alatt
csírázni kezdő búzaszem
-----keserű tengerbe fagyott édes barátom
úszom feléd
kis jégtörő hajó
olykor magam is befagyva
úszom feléd bólogatva
ne félj érkezem
keserű tengerbe fagyott édes barátom
ne félj
én immár jóval
hiába százszorszép ezerjó
a rádliminta alatt csírázni kezdő búzaszem
a pó-deltában ultraviolán sugárzó flamingótetem
a hipermangánban fanny lábaközé bukó nap
én immár jóval jobban félek
édes barátom
keserű tengerbe fagyott édes barátom
ne félj érkezem a bizonyítékkal.

2017. június 4., vasárnap

Oravecz Imre: Birthday

It's after midnight,
the party guests are gone,
worn out by being sociable I'm sitting in the living room,
and thinking of my grandfather
I didn't know,

what did he feel like in Canada,
when he, too, reached the age of sixty
and looked ahead
as I have today,

did his heart tremble
when he saw the void awaiting him
after his children, aunt Anne and uncle Steve living in the same town
had wished him happy birthday,

or he didn't care
because he was a tough guy
and took everything the way it was
and no one visited him on that day,
the whole family despised him for his alcoholism
and he spent the whole day alone in his rented room,
pinned down by nasty arthritis,
his pains subdued only in the evening,
then he went down to the bar round the corner
and had a drink and some company?

2017. április 26., szerda

Bertolt Brecht: Ének a kedvesről

1. Tudom, Kedvesem: a züllött élettől most kihull a hajam, s az utca kövén hempergek. Látjátok amint a legolcsóbb szeszt iszom, s egy szál ruhában járok a szélben.

2. De volt idő, Kedvesem, hogy én még tiszta voltam.

3. Feleségem volt, erősebb mint én, miként a fű is erősebb, mint a bika: mert mindig felegyenesedik.

4. Látta, hogy komisz vagyok, mégis szeretett.

5. Nem kérdezte, merre visz az út, mely az ő útja volt, még ha lefelé vitt is. Mikor nekem adta testét azt mondta: Ennyi az egész. És az én testem lett.

6. Most nincs már sehol, eltűnt, mint eső után a felhő, elhagytam, s ő lefelé zuhant, mert ez volt az ő útja.


7. De olykor éjjel, ha inni láttok, az ő sápadt erős arcát látom a szélben, amint felém fordul, s ilyenkor meghajolok a szélben.

[fordította Hajnal Gábor]

Csokonai Vitéz Mihály: Tüdőgyulladásomról

  Fenn lengő Hold! nézd, mint kínlódom,
Mondd meg nekem, hol fekszem én?
Ágy-é, amellyben hánykolódom,
Vagy a koporsó az szintén? -
Nem! Csónak ez, melly, jaj, a kétes
Remény és biztos félelem
S az élet és halál setétes
Hullámjain lebeg velem.

  Fojtó szirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim,
S a kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyila bélővé áll,
S mellyem csontbóltján irgalmatlan
Sarkával rúgdos két halál.

  Hová ütődöm az habokba?
Haj! melly szörnyű hányattatás!
Most a kupresszusos partokba,
Hol rémlet űl s jéghallgatás;
Majd a túlsó part lejtőjébe,
Honnan barátság szózatit
Hallok a platánok berkébe
S örömszerszámok hangzatit.

  Innen savanyú ázótjokkal
Pusztás barlangok fojtanak;
Amonnan kerti balzsamokkal
Hígabb szellők újjítanak.
Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,
Vagy egy kivégez már vagy más,
Ájúlok, érzek és ocsúlok:
Haj! melly szörnyű hányattatás!...

  Ki vagy te, ki hószín leplekbe
Felém mosolygva közelítsz,
S a partról e szagos berekbe
Áldott jobbodon felsegítsz?
Te, főldi biztossa az égnek,
Arany gyógyúlás! Te a nagy
És bőlcs teremtő tehetségnek
Halandó leánya! te vagy.

  Te illeted rózsás újjoddal
Mellyemnek rokkant bóltjait,
S elindítád pillantásoddal
Az élet dobbanásait.
Már lelkem új fenix módjára
A lángok közzűl éledez;
S gyengűlt újjom pattanására
Kis lantom újra zengedez.

  De te repűlsz? mind tűnnek, - mennek
Minő derűlés ez, nagy ég?
Sándorffym űl ágyamnál... s ennek
Köszönhetem, hogy élek még?
Zendűlj, ekhózz, esti csendesség!
A hálá engem dalra ránt.
Telj bé, kettős szent kötelesség,

Az orvos és barát eránt!

Petri György: Tengerparti elég

Te női mivoltod fogyatkozásával
küszködsz verejtékezve – hosszú kín,
mert nagyon nő vagy –, én meg a
férfiasságom maradékát őrizgetem:
döntőképesség, gyors ügyintézés, szükség esetén erély,
ilyesmikre gondolok csupán, a hím
elrestült bennem, és nem is restelkedik
petyhüdöttségén. Ész? Még egy kevéske.
Erő? Annyi sem. Oly szent akarat?
Nyista. Nuku. Már egy szemernyi sem.
Úgy értem, hogy nem szent. Bátorkodom
szorítkozni a természetes önzésre
(bármit is értsünk azon, hogy „természetes”).
Fiatal hölgy nem kell: vagy lelkes liba,
vagy pedig csak a pénzemre pályázik.
Te csak beosztani akarod a pénzemet meg engem is,
de tapintatosan. Tehát viseltes bár, de elviselhető vagy
(elvben és többnyire): ez most egy bók volt.
Mondhatnám: tárgyilagos és visszafogott
szerelemnek megemésztő tüze bánt,
s minő egybeesés! kedvenc virágod a tulipánt.
Én penig alkoholista vagyok, mint Cs. V. M.,
csak én testben jutottam el a kupresszusos partokra,
nem a gümőkór lázhullámain.
E sorokat is egy olajfák övezte,
tengerre néző teraszon írom.
Petőfi meg sohasem látott tengert,
ami mégiscsak égbekiáltó disznóság
(már ha volna értelme beleüvölteni
Isten vattával bedugott fülébe).
Shelley belefulladt. Én a kelleténél jobban úszom.
Van pénzem. Mi rosszat mondhatnék még magamról?
Ritkán tisztálkodom, gyakran piszkoskodom.
Van étvágyam és ízlésem, szeretek
középnagylábon élni (ez elkerülhetetlen is,
mert negyvenhármas lábam van), sőt,
minden megszorítás és peremfeltétel
nélkül szeretek élni, csak úgy, mint az állat.
Ráadásul a haláltól sem félek.
Egyfajta orvosi kíváncsisággal
regisztrálom az életfunkciók
fokozatos apadtát/megszűnését.
Wittgenstein megkerülte a problémát
(„A halál nem eseménye az életnek.”)
a lapos definíciós megoldásával.
Na de a haldoklás. Az bizony
esemény. Méghozzá a javából!
Mennyi izgalmas és tovább nem adható tapasztalat!
Hozzá fogható csak egyszer akad.
Hogy képzelhetném, hogy mindezt megúszom
s e törekvő világban lehetek
szándéktalan, szelíd és élveteg,
hogy békén sörözöm, vagy szürcsölöm az ouzóm,

és a megérdemelt büntetés elmarad.

2017. április 16., vasárnap

Dsida Jenő: A sötétség verse

Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.

2017. március 19., vasárnap

Konsztantinosz Kavafisz: A város

Azt mondtad: – „Más országba megyek, másik tengerhez,
és más várost találok, ennél jobbat és szebbet.
Bármit teszek, a sors itt lesújt rám, újra s újra,
szívem megállt s elporlik, mint sírjában a hulla.
Meddig maradjak még itt, s tegyem magamat tönkre
e pusztaságban? Szemem hiába tekint körbe:
csak fekete romokat látok, bármerre nézek.
Nincs maradásom többé, felőrölnek az évek.”

Nem találsz majd más tengert, nem találsz más országot.
Ez a város követ csak. Régi utcáit járod
máshol. Aztán megvénülsz az ismert környezetben,
és a házak körötted is azonosak lesznek.
Bárhová mégy, végül csak ideérsz. Ne reménykedj!
Vihet hajó vagy műút: nem visz el innen téged.
Ha a világ egyik kis sarkában megölted
magad, elpusztítottad vele az egész földet.

[fordította Faludy György]