2017. június 4., vasárnap

Oravecz Imre: Birthday

It's after midnight,
the party guests are gone,
worn out by being sociable I'm sitting in the living room,
and thinking of my grandfather
I didn't know,

what did he feel like in Canada,
when he, too, reached the age of sixty
and looked ahead
as I have today,

did his heart tremble
when he saw the void awaiting him
after his children, aunt Anne and uncle Steve living in the same town
had wished him happy birthday,

or he didn't care
because he was a tough guy
and took everything the way it was
and no one visited him on that day,
the whole family despised him for his alcoholism
and he spent the whole day alone in his rented room,
pinned down by nasty arthritis,
his pains subdued only in the evening,
then he went down to the bar round the corner
and had a drink and some company?

2017. április 26., szerda

Bertolt Brecht: Ének a kedvesről

1. Tudom, Kedvesem: a züllött élettől most kihull a hajam, s az utca kövén hempergek. Látjátok amint a legolcsóbb szeszt iszom, s egy szál ruhában járok a szélben.

2. De volt idő, Kedvesem, hogy én még tiszta voltam.

3. Feleségem volt, erősebb mint én, miként a fű is erősebb, mint a bika: mert mindig felegyenesedik.

4. Látta, hogy komisz vagyok, mégis szeretett.

5. Nem kérdezte, merre visz az út, mely az ő útja volt, még ha lefelé vitt is. Mikor nekem adta testét azt mondta: Ennyi az egész. És az én testem lett.

6. Most nincs már sehol, eltűnt, mint eső után a felhő, elhagytam, s ő lefelé zuhant, mert ez volt az ő útja.


7. De olykor éjjel, ha inni láttok, az ő sápadt erős arcát látom a szélben, amint felém fordul, s ilyenkor meghajolok a szélben.

[fordította Hajnal Gábor]

Csokonai Vitéz Mihály: Tüdőgyulladásomról

  Fenn lengő Hold! nézd, mint kínlódom,
Mondd meg nekem, hol fekszem én?
Ágy-é, amellyben hánykolódom,
Vagy a koporsó az szintén? -
Nem! Csónak ez, melly, jaj, a kétes
Remény és biztos félelem
S az élet és halál setétes
Hullámjain lebeg velem.

  Fojtó szirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim,
S a kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyila bélővé áll,
S mellyem csontbóltján irgalmatlan
Sarkával rúgdos két halál.

  Hová ütődöm az habokba?
Haj! melly szörnyű hányattatás!
Most a kupresszusos partokba,
Hol rémlet űl s jéghallgatás;
Majd a túlsó part lejtőjébe,
Honnan barátság szózatit
Hallok a platánok berkébe
S örömszerszámok hangzatit.

  Innen savanyú ázótjokkal
Pusztás barlangok fojtanak;
Amonnan kerti balzsamokkal
Hígabb szellők újjítanak.
Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,
Vagy egy kivégez már vagy más,
Ájúlok, érzek és ocsúlok:
Haj! melly szörnyű hányattatás!...

  Ki vagy te, ki hószín leplekbe
Felém mosolygva közelítsz,
S a partról e szagos berekbe
Áldott jobbodon felsegítsz?
Te, főldi biztossa az égnek,
Arany gyógyúlás! Te a nagy
És bőlcs teremtő tehetségnek
Halandó leánya! te vagy.

  Te illeted rózsás újjoddal
Mellyemnek rokkant bóltjait,
S elindítád pillantásoddal
Az élet dobbanásait.
Már lelkem új fenix módjára
A lángok közzűl éledez;
S gyengűlt újjom pattanására
Kis lantom újra zengedez.

  De te repűlsz? mind tűnnek, - mennek
Minő derűlés ez, nagy ég?
Sándorffym űl ágyamnál... s ennek
Köszönhetem, hogy élek még?
Zendűlj, ekhózz, esti csendesség!
A hálá engem dalra ránt.
Telj bé, kettős szent kötelesség,

Az orvos és barát eránt!

Petri György: Tengerparti elég

Te női mivoltod fogyatkozásával
küszködsz verejtékezve – hosszú kín,
mert nagyon nő vagy –, én meg a
férfiasságom maradékát őrizgetem:
döntőképesség, gyors ügyintézés, szükség esetén erély,
ilyesmikre gondolok csupán, a hím
elrestült bennem, és nem is restelkedik
petyhüdöttségén. Ész? Még egy kevéske.
Erő? Annyi sem. Oly szent akarat?
Nyista. Nuku. Már egy szemernyi sem.
Úgy értem, hogy nem szent. Bátorkodom
szorítkozni a természetes önzésre
(bármit is értsünk azon, hogy „természetes”).
Fiatal hölgy nem kell: vagy lelkes liba,
vagy pedig csak a pénzemre pályázik.
Te csak beosztani akarod a pénzemet meg engem is,
de tapintatosan. Tehát viseltes bár, de elviselhető vagy
(elvben és többnyire): ez most egy bók volt.
Mondhatnám: tárgyilagos és visszafogott
szerelemnek megemésztő tüze bánt,
s minő egybeesés! kedvenc virágod a tulipánt.
Én penig alkoholista vagyok, mint Cs. V. M.,
csak én testben jutottam el a kupresszusos partokra,
nem a gümőkór lázhullámain.
E sorokat is egy olajfák övezte,
tengerre néző teraszon írom.
Petőfi meg sohasem látott tengert,
ami mégiscsak égbekiáltó disznóság
(már ha volna értelme beleüvölteni
Isten vattával bedugott fülébe).
Shelley belefulladt. Én a kelleténél jobban úszom.
Van pénzem. Mi rosszat mondhatnék még magamról?
Ritkán tisztálkodom, gyakran piszkoskodom.
Van étvágyam és ízlésem, szeretek
középnagylábon élni (ez elkerülhetetlen is,
mert negyvenhármas lábam van), sőt,
minden megszorítás és peremfeltétel
nélkül szeretek élni, csak úgy, mint az állat.
Ráadásul a haláltól sem félek.
Egyfajta orvosi kíváncsisággal
regisztrálom az életfunkciók
fokozatos apadtát/megszűnését.
Wittgenstein megkerülte a problémát
(„A halál nem eseménye az életnek.”)
a lapos definíciós megoldásával.
Na de a haldoklás. Az bizony
esemény. Méghozzá a javából!
Mennyi izgalmas és tovább nem adható tapasztalat!
Hozzá fogható csak egyszer akad.
Hogy képzelhetném, hogy mindezt megúszom
s e törekvő világban lehetek
szándéktalan, szelíd és élveteg,
hogy békén sörözöm, vagy szürcsölöm az ouzóm,

és a megérdemelt büntetés elmarad.

2017. április 16., vasárnap

Dsida Jenő: A sötétség verse

Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserű, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sűrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szivódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserű italát.

2017. március 19., vasárnap

Konsztantinosz Kavafisz: A város

Azt mondtad: – „Más országba megyek, másik tengerhez,
és más várost találok, ennél jobbat és szebbet.
Bármit teszek, a sors itt lesújt rám, újra s újra,
szívem megállt s elporlik, mint sírjában a hulla.
Meddig maradjak még itt, s tegyem magamat tönkre
e pusztaságban? Szemem hiába tekint körbe:
csak fekete romokat látok, bármerre nézek.
Nincs maradásom többé, felőrölnek az évek.”

Nem találsz majd más tengert, nem találsz más országot.
Ez a város követ csak. Régi utcáit járod
máshol. Aztán megvénülsz az ismert környezetben,
és a házak körötted is azonosak lesznek.
Bárhová mégy, végül csak ideérsz. Ne reménykedj!
Vihet hajó vagy műút: nem visz el innen téged.
Ha a világ egyik kis sarkában megölted
magad, elpusztítottad vele az egész földet.

[fordította Faludy György]

Radnóti Miklós: Törvény

Darvak írkálnak változó
betűket az égre s hangjuk
úgy potyog, kopogva, mint a jég,

utánuk pillant most az ég
s megáll a támolygó idő.

Az ősz emlékké válik és
szikrázva élesül a szó
mit lomb közt pirosan ejt a szél,

szinte fütty már, mi ide ér,
olyan sikoltva ejti el.

Mert fagy készül itt, utána
hull a hó majd s alákerül
kegyetlen a földi mozgalom,

de bujdos ott s egy hajnalon
az új fű kidugja tőrét.

Törvény ez, eddig ér; erős
a tél, de sűrü lázadás
tör majd belőle föl tömötten.

Velünk tartasz-é? - mögöttem
súgva kérdez így a tájék.

Bólintok s érzem arcomon
elégedett szelét, piros
láng a lomb és int, hogy nem felejt.

Figyelj te is. Levelet ejt
eléd is. Várja válaszod.

2017. február 23., csütörtök

Szenteleky Kornél: Szanatórium

Feküdni kell, s a hőmérőt
mint cigarettát tartjuk a szánkban,
köhögés harcol, cincog, recseg és üvölt,
s a könyvtár gyűrött könyveit lapozgatják
a vértelen ujjak.
Kettőtől négyig beszélni sem szabad, csak feküdni,
feküdni, s nézni a felhők járását az égen,
s gondolni sok mindenre: nőkre, csókra,
eliramlott, boldog szenvedélyre,
életharcra, gigászi munkára, vidám sportokra
s mindarra, ami vissza nem tér, amiben
részünk többé sohasem lehet.
Azután temetésre is lehet gondolni,
a koporsón egy ismerős név áll, az évszámot azonban
nem lehet pontosan elolvasni
„…élt 25, 32 vagy talán 43 évet…”
Majd kék üvegben dajkált köpetünket zsebre tesszük,
és sétálunk a fenyvesek alatt.
„– Pozitív? – Negatív? – Kaverna?
Pneumotoraxot kapott? – Milyen nyomással? –
Én kalciumot kapok, semmi mást…”

Lent szlovén parasztok kaszálnak a réten,
vidáman mozog a karjuk, mocskos ingük
büdös és vizes az izzadtságtól.
Barna, bárgyú arccal dolgoznak,
kaszájuk után ájult, zizegő sikollyal
hull a margaréta, a kék szirmú katáng
s a szelíd, sápadt mécsvirág.


Golnik, 1932. július