Fenn lengő
Hold! nézd, mint kínlódom,
Mondd meg nekem, hol fekszem én?
Ágy-é, amellyben hánykolódom,
Vagy a koporsó az szintén? -
Nem! Csónak ez, melly, jaj, a kétes
Remény és biztos félelem
S az élet és halál setétes
Hullámjain lebeg velem.
Fojtó
szirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim,
S a kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyila bélővé áll,
S mellyem csontbóltján irgalmatlan
Sarkával rúgdos két halál.
Hová ütődöm az
habokba?
Haj! melly szörnyű hányattatás!
Most a kupresszusos partokba,
Hol rémlet űl s jéghallgatás;
Majd a túlsó part lejtőjébe,
Honnan barátság szózatit
Hallok a platánok berkébe
S örömszerszámok hangzatit.
Innen savanyú
ázótjokkal
Pusztás barlangok fojtanak;
Amonnan kerti balzsamokkal
Hígabb szellők újjítanak.
Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,
Vagy egy kivégez már vagy más,
Ájúlok, érzek és ocsúlok:
Haj! melly szörnyű hányattatás!...
Ki vagy te, ki
hószín leplekbe
Felém mosolygva közelítsz,
S a partról e szagos berekbe
Áldott jobbodon felsegítsz?
Te, főldi biztossa az égnek,
Arany gyógyúlás! Te a nagy
És bőlcs teremtő tehetségnek
Halandó leánya! te vagy.
Te illeted
rózsás újjoddal
Mellyemnek rokkant bóltjait,
S elindítád pillantásoddal
Az élet dobbanásait.
Már lelkem új fenix módjára
A lángok közzűl éledez;
S gyengűlt újjom pattanására
Kis lantom újra zengedez.
De te repűlsz?
mind tűnnek, - mennek
Minő derűlés ez, nagy ég?
Sándorffym űl ágyamnál... s ennek
Köszönhetem, hogy élek még?
Zendűlj, ekhózz, esti csendesség!
A hálá engem dalra ránt.
Telj bé, kettős szent kötelesség,
Az orvos és barát eránt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése